Azon gondolkodtam, milyen szégyennek számít, hogy egyes helyeken az olvasni tudás még nem mindennapi. És milyen szégyen, hogy mondjuk a középkorban alig páran tudtak olvasni. Aztán eszembe jutott, hogy akkor még nem igen volt lámpa, és nem volt mi mellett olvassanak, akkor minek is kellett volna nekik olvasni tudni? Nap közben kint kapáltak a mezõn, vagy tehenet legeltettek, aztán mikor este hazamentek, inkább meséltek, táncoltak, minthogy népszabadságot vagy e-bookot olvassanak.
Anyukám mesélte, hogy gyerekkorában tiltották az olvasástól és a könyvtártól, és tehénpásztorkodás közben titokban olvasott a réten, s ha nem figyelt oda és a tehén legázolta a szomszéd veteményesét, jól kikapott. Lám, az olvasás káros az egészségre. Nagyapám nem értette, mire jó a tudás. Például arra, hogy az embernek ne kelljen élete alkonyáig tehenet fejnie. Hogy aztán a nagyapai pofonok mit értek el? Anyám egyetemre ment és könyvtáros lett belõle, s a mai napig utálja a tejet.
A fentebbi gondolatmenet tanulsága: ha valamit állítunk, vagy értékelünk, akkor meg kell vizsgálnunk annak az adott dolognak a környezetét, validálni kell, hogy akkor és ott az a felállított hipotézis vagy szabály vagy tiltás igaz-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése