Éjfél elmúlt, kint ülök az ajtó elõtt, nézem a csillagokat, és kérem a vogonokat, hogy ugyan jöjjenek már értem. Pszichológusom mondja, hogy vigyázzak, mit kérek, mert megeshet, hogy megtörténik. Most igazán nem bánnám. Aztán jön a lakóm. Nincs kedvem bemenni. Egyáltalán, már nincs kedvem haza menni, mert nem lehetek nyugton a saját otthonomban. Nem engedhetem el magam.
Ha lakóm van, lábujjhegyen járok. Nem zajongok, talán nem is horkolok éjszaka. Rendben tartom a dolgaimat.
Rájöttem, ha emberek vesznek körül, máshogy viselkedek. Hetente vendégeket hívok, hogy kénytelen legyek kitakarítani. Rendet tartok, nehogy megszóljanak. Ha nincs vendég, a mosogató tele mosdatlan edényekkel, a hûtõ penészes céklával és répával, és a porszívó sem emlékszik, mikor szívott már egy jót. Beleszívok az újfajta mentolos pattanósba, letüdõzöm a friss tavaszi éjszaka csillagait. Beszédülök, félhold vagyok. Alkatilag inkább másfél pizzás teleholt.
Aztán azért elmélkedem, miért is olyan fontos az evés. Tegnap sakk-kör után meghívtam ismerõsömet pizzára. Aztán, mikor elfogyott a megbeszélnivaló, és elváltunk, beültem egy pizzériába. Finom pizzát kaptam megint. Bevallom, nem a pizza miatt mentem, hanem a mosogatólány miatt, aki vasárnap nálam izgulta az LMP választási sikerét. Feri dülöngélését. Persze már nem dolgozik ott.
2-3 sör legurult, néztem a fiatalokat, eszméletlen, hogy eljárt az idõ felettem. Fél 11 és még mindig a városban vagyok. Nincs kedvem haza menni, nincs kedvem zavarni a lakómat, nincs kedvem vele sörözni, magyarázni neki a világképemet, a csillagokat, a vogonokat, a meditációt, az ételosztást. Hogy akkor vagyok valaki, ha hatással vagyok a világra. Ha segíthetek. Nem érti meg. Aki megcsalja a feleségét, az ilyen dolgokat nem értheti.
Miért viszem vacsorázni, ha megdugni akarom?
Emlékszem, a feleségem elõtti legutolsó barátnõm is elõbb teletömte a hasamat, megetetett, neki kellett a biztonság, az evés volt az elõjáték. Nekem evés közben elment az étvágy. Most én vagyok az etetõ, s látom, evés közben elmegy az étvágya. Talán ezért jött szembe a második pizza. Pizza = boldogság. Talán fiatal akartam lenni újra, hallgatom a huszonévesek történeteit. Lányaim lehetnének.
Baracskai küldött egy linket. A pár az étteremben, a pasi a telefonját nyomkodja a csaj helyett. A csaj, hogy ne unatkozzon, megeszi a másik szelet tortát. Melyik a hibás? A pasi, aki nem figyel oda a csajra, hanem "dolgozik" a gyertyafényes vacsora közben is, vagy a csaj, aki nem kínál jobb mûsort, mint az angry birds? Minek vannak akkor együtt? Eddig csak figyeltem az embereket, most eszembe jut a telefon, nyomok egy szelfit.
Ha az ember magányos akar lenni egy randin, akkor vegye elõ a telefont. Eszembe jut, mennyit játszottam én is, lefekvés után az ágyban, angry birds-et. Társasjáték helyett.
Lenne még mit írni az oxigénszegényes rákgyógyításról, de nehéz lenne kifejteni a cigaretta élettani hatásait. Most a többség a fekete tüdõre gondol, arra nem, hogy mennyivel jobb 55 évet boldogan élni, mint 85-öt boldogtalanul. Odajön egy csaj, tüzet kér. Beszélgetünk. Szõke, finn, nem zavarja, hogy hibásan ragzom. Elvarázsol, nála ébredek. Becsapom a világot. Eldobom a mankót. Hétfõ van újra, és mosolygok. Ki tudja, mi az igaz, és mi az, amit hozzáálmodok.
Ha valami pozitívat gondolok, mosolygok, s azt hiszik, sikeres vagyok. Bevonzom a jót magamba. A pizza jó. A pizza nem sajátítja ki a gyereket. A pizza reggel nem kérdi, mit is mondtál tegnap, hogy hívnak?
Szerelmes vagyok a pizzába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése