Szokásos

Megint megy a Nem vagy egyedül mûsor Takács Ferivel a Lakihegy rádión. Örömmel hallgatom a beszélgetéseit hitrõl, életrõl. De a mûsor címe eszembe juttatja, hogy megint egyedül vagyok.

És nem csak egyedül, de már szegényen is. Megjött a számla a hûtõ szerelésrõl, számolgatom a pénzem, mibõl fizetem ki. Hát, nagyon nem jövök ki. Októberben a spájzból és a fagyasztóból eszek.

Számláznom kéne a múltkor megcsinált munkát, de nincs bátorságom felhívni az ismerõst, hogy õ megkapta-e már a pénzt érte. Abban egyeztünk meg, ha neki fizetnek, akkor tud kifizetni.

Nemsokkal ezelõtt hívott a másik ismerõsöm, hogy megvan-e még a kiadó szobám. Lehet, hogy megint rákényszerülök, hogy befogadjam. Akkor az õsszel lesz mibõl megcsinálom az ajtót a hálószobára.

Bejelentkezett egy ismerõs, hogy megnézné Finnországot Októberben. Nem igen örülök neki, mert nem tudom körbehordani a városban. Minden délután elfoglalt vagyok. És még egy buszjegyet se tudok neki venni, hogy maga mászkáljon. Hogy mondjam meg neki, hogy ne jöjjön, ha annyira készül?

Ma megjött az esõ, lehangolt, hogy egész nap szürke és nedves volt minden. Hányni lett volna kedvem. Voltam a bíróságon, az is földhöz vágott, türelmetlenné tett. Megjött a megrendelt CD a könyvtárba, de a SMG se tudott ma feldobni, unalmas, tompa zene. A koncerten sokkal jobbak voltak, egyáltalán nem hozta most azt az érzést, amit akkor ott éreztem, valamikor a tavasszal. Amire vágytam.

Azt hiszem, lejjebb kell vinnem az elvárásaimat, hogy ne csalódjak. Azaz legyek újra negatív, és minden kis pozitív dolognak majd örülhetek. Mint ennek a zenének itt lent. Ez most egy kicsit javított a hangulatomon.