Leftovers

Le kell foglalnom valamivel az agyam, hogy ne a belsõ köröket járja, hanem valami máson gondolkozzon. Jó filmsorozatot találtam, legalábbis a ma olvasott kritika ezt sugallja. Misztika, a felesleges emberek eltûnése... Kérdések lesznek, de nem lesznek válaszok. Kicsit Twin Peaks érzés.

Ami fura, hogy amikor baromi szarul voltam, elkezdtem dohányozni. És mintha segített volna. (Most, amikor abbahagytam, elkezdtem újra baromi rosszul lenni.) A filmben, akit elhagynak, vagy aki elhagyja a családját, nem beszél, és dohányzik. Ez a különbség, hogy én kényszeresen beszélnék, megoldásokat keresve. De a dohányzás... Ott állnak a ház elõtt és csak csendben szívják és fújják. Ez is különbség: a szomszédasszonnyal rengeteget beszéltünk, mikor egy idõbe esett a dohányszünet otthon.

Akinek a szájában cigaretta, az nem beszél feleslegesen (és amint azt korábban fejtegettem: nem verekszik), bár ezt épp megcáfolja a fentebb írt csevegés a dohányos (sors)társakkal. A dohányzás kompenzáció. Az orális kényszer elterelése más irányba (nálam ez most megint a zabálás irányába megy, bár rághatnék inkább grafitceruza-véget, ha találnék olyan finom, gyerekkori koh-i-noor grafitokat barna végfestékkel) nem oldja meg az alap-problémát, amit Feldmár írása alapján vélek felismerni: a megalázottság érzés. Amikor azt érzem, hogy felesleges vagyok, nem vagyok jó semmire, nem tudok semmit. És mennyit mondták ezt: nem tudok mosogatni, takarítani, nem vagyok jó apának, szeretõnek... hogy ne is folytassam a sort, de ezeknek egyenes következménye, hogy nem vagyok jó munkaerõnek se.

A legjobb lenne nekem is eltûnni a leftoverekkel együtt. Vagy beállni a fehérruhások közé. (Tudtátok, hogy a mormonok hófehér ruhában keresztelkednek?)

Nem, azt hiszem anyám mégis hiányolna, de az másfajta szeretet.