Nem aggódni a holnapon

Pár napja elkezdtem újra aggódni, és megpróbáltam magamba nézni, hogy miért. Azt hiszem azért, mert hosszú idõ után végre kettesben lehetek a lányommal, s nem tudom, hogy mennek majd ezek a találkozók. Mi lesz, ha a gyermek elkezd kérdezni, a felnõttek dolgairól? Mit mondok majd, miért vagyunk külön? És ha magát hibáztatja a válásunkért, hogy magyarázom meg neki? Fogjam a szociális munkásokra? Mondjam, hogy jobb ez igy mindenkinek? És ha belekérdez, miért eszek húst, ha korábban vegetáriánus voltam? És miért dohányzom?

Erre kitaláltam valamit, nem tudom, hogy mondhatom-e ezt neki. Ha a felnõttek idegesek, sokszor kiabálnak, vagy csapkodnak. Aki cigarettázik, annak csukva van a szája, nem tud kiabálni, és mivel a kezében ott a cigaretta, nem is csapkod vele.

Azt hiszem, csak azért vagyok izgatott, mert változás jön, és nem tudom, milyen lesz a változás után. Az ismeretlentõl félünk. Akinek önbizalma van, erõs hite, az talán nem fél az újtól. De hol van az az erõs hit és önbizalom? Keresem csak. Szeretném, hogy erõs, és magabiztos legyek. Most pl attól tartok, hogy nem leszek az. Mindenesetre örömmel, és kiváncsian várom a találkozót. Tudom, hogy minden rendben lesz. Ma reggel a nénik is megmondták, hogy a kiscsajjal minden rendben, csak egy kicsit elven és nyitott - pont olyan, amilyen a három másik gyerekem is volt.

Ma megyek, és beszerzek egy neki való társasjátékot, mert nálam nem igen maradtak gyereknek való dolgok. Színesceruzám és egy meglepetés mesém van, ha mást nem, majd bevetem azt. Meg a túrórudit / Balaton szeletet, épp melyikre vágyik. Ha tehetném, kint lennék vele az udvaron, ameddig lehet... ha nem lenne ennyire hideg.

Na, most jól kiírtam, és az aggódás csökkent.