Befogadtam egy ismerõst, mert válófélben van, és kirúgták otthonról. Minden második héten a barátnõjénél lakik, közte meg nálam, de már kezd kellemetlen lenni. Nem tudom a saját életem élni, olyan érzés, mintha folyamatosan vendégem lenne. A lakásnak csak egy részét tudom használni. Reggel lábujjhegyen indulok el, folyton rendet kell tartanom, és ha haza érek, beszélgetni kell, még ha nincs is kedvem. Hallgatni a nõügyeit, a gyerekekkel való kapcsolatát, a válással kapcsolatos vívódásait, a tenisz sikereit. Meccset nézne, meg foci eredményeket, mikor sorozatokhoz lenne kedvem. Belelát az életembe, a szerencsétlenségembe, a nyomoromba, ez is elég kellemetlen.
Kb 1 hónapja szóltam neki, hogy ez (a mostani) hét lesz az utolsó, utána vendégek jönnek, meg karácsony, blabla, ki kell költöznie.
Azt hiszem gond van a kommunikációmmal, mert azt hitte, hogy csak a december a rázós. A héten kérdezte is, hogy akkor januárban mikor jöhet? Meghökkentem, mert nem így gondoltam. Magyárázkodni kezdtem, hogy ez így nem jó nekem. Nincs vele igazán semmi bajom, haver, aki maga is segített volna, befogadott volna hozzájuk, ha a váláskor el kellett volna költöznöm (nem kellett). De jó lenne most, hogy újra kezdem az életem, magam lehetnék a gondjaimmal, hogy mindent át tudjak gondolni, és megoldani. Kell egy dolgozó szoba, kell egy hálószoba, kell egy tábla a falra a feladatokkal, kell a nappali, ahol ha akarom, széthagyhatom a dolgaimat. És ha jön a lányom, szeretném, ha nem vele, hanem velem játszana.
Nem tudom mennyire kell ezt magyarázni. Ha van egy határozott érzésem, hogy ez így nem jó, ha már nem akarom kiadni senkinek a szobát, akkor meg kellene tudni mondani, egyenesen, bele a szemébe. De nem megy. Úgy érzem magyarázkodnom kell, hogy nincs vele semmi bajom, de kipróbáltam, és nem éri meg azért a pár forintért, amit a két hétért ad a folyamatos kellemetlenség, hogy összehúzva, bezsugorodva érezem magam. Amúgy is kicsi a lakás.
Mennyire jó lenne, ha mint más ismerõseim oda tudnék állni elé, és azt tudnám mondani mindenféle szépítés meg bûntudat nélkül, hogy ennyi volt, vége, menj el. Miért okoz nekem minden ilyen nehezebb beszélgetés ennyi lelki vívódást? Miért érzem úgy, hogy ha megmagyarázom, hogyan jutottam erre a döntésre, könnyebben elfogadják? Ugyanez volt a hét elején a mormonokkal is. S nekem okoz kellemetlenséget, hasfájást, nemalvást, hogy a saját életem akarom élni.
Nem tudom, lehet-e ezen változtatni. Nem tudom, miért gondolom azt, hogy a szenvedésembõl meg kellene mindenkinek érteni, hogy hagyjanak békén. Miért feltételezem, hogy mindenki átérzi, mit szeretnék, és asszerint cselekszik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése