Felmondtam a mormonoknak

Tegnap megmondtam a mormon hittérítõknek, hogy nem akarok mormon lenni. Húzódoztam egy ideje, kerültem a találkozókat, de nem tudtam a szemükbe mondani, hogy nem hiszek benne, hogy nem ez az én utam. Azt gondolták, hogy a kifogásaimat kezelni lehet, ha megértem, mit tanít a Mormon könyve, ha igaznak elfogadom, akkor a kifogásaim is megszûnnek.

Most értésükre adtam, hogy ez nem fog menni, mert alapvetõ gondjaim vannak, nem kimondottan a tanaikkal, mert a tanaik összemérhetõk a keresztény egyházak tanításával (bár vannak furcsa eltérések), hanem az elvárásaikkal.

Azt hiszem belegázoltam a lelkivilágukba, a beszélgetés végén nagyon sírtak, és bûntudatom volt miatta. Már 2-3 hete elõre bûntudatom volt, és kezdett elviselhetetlen stresszt okozni, hogy elõbb-utóbb meg kell nekik mondanom, hogy ne számítsanak rám. Tudtam, hogy ezt kudarcként fogják megélni, és magukat fogják okolni, hogy nem sikerült egy értelmes, jó embert, aki odafigyelt a tanításaikra megtéríteni.

Nehéz volt felsorolni a kifogásaimat, nehéz volt megmutatni nekik, hogy a templomon kívül állónak más a nézõpontja, mint nekik, akik erõsen benne vannak és hisznek benne. Szerintük a Mormon könyve igaz (szerintem erkölcsi tankönyvnek jó, de történelmileg nem igazolható mint a biblia), az egyházalapító J Smith próféta volt (ami lehet, hogy igaz, de ha nem, akkor egy csaló szélhámos), és mindaz, amit tanítanak, és a hívektõl elvárnak, törvényként elfogadják és betartják. Nekem, aki kívülrõl jövök, érthetetlen, miért kell az alkoholt (a mérsékelt alkoholfogyasztást is) tiltani, miért kell az úrvacsorát vízzel csinálni, mikor a bibliában is bor szerepel, miért tilos a kávéfogyasztás, és miért tilos a házasságon kívüli házasélet.

Tudom, ilyenkor hiába magyarázom az indokaimat, mert a másik oldalról nézve nem fogják megérteni. Hogy már volt két zátonyra futott házasságom (mind a kétszer elhagytak), és természetesen szeretnék egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatot, de már egyáltalán nem biztos, hogy újra nõsülnék miatta. A törvényeik szerint ez (legalábbis a nemi élet része) kizárt. Ha meg mégis megházasodnék, hogy mernék belevágni, ha nem próbálhatom ki elõtte, mûködok-e minden téren? A katolikus egyház is elég konzervatív ezügyben, mégsem fõbenjáró bûn komolyodó kapcsolat esetén a házasságon elõtti együttlét.

Az alkohol fogyasztásról azt gondolom, ott kell tiltani, ahol az emberek nem tudják tartani a mértéket. Finnországban ez komoly probléma, ha isznak, akkor a tudatlanságig. De akinek saját bora van, tudja hol vannak a határok, õket felesleges ennyire korlátozni. Az egészséges ember tud bánni a borral. A kávé is fontos Finnországba, a sötétet nehéz kibírni napi 4-5 kávé nélkül. Na jó, esetleg lemondok a kávéról, de a teáról miért kellene?

Aztán ott van a tized. Szerintem a tizedet azért találták ki, hogy akinek van jövedelme, fizessen be a közösbe, amibõl támogatják a szegényeket, árvákat, bénákat, betegeket. Ezt a szerepet azóta rég átvette az állam, az államnak nem csak 10, de inkább 40%-ot visszafizetünk, hogy aztán azt újra elossza a rászorulóknak. Beszéltem a mormon püspökkel, és amit a befizetések sorsáról mondott, egyáltalán nem vitt az elfogadás irányába, sõt, méginkább elhatárolódtam tõle. Nem, nem akarom a bruttó fizetésem jelentõs részét nekik adni, mikor azzal támogathatom a gyerekeimet, felhasználhatom repjegyre, hogy lássam a rokonaimat. Nem, nem és nem!

És hiába mondják, hogy mindaz, amim van, a mennyei atyától származik, örömmel adhatom neki vissza, mint áldozat, mert akkor nagyobb lesz a kegyelme. Errõl a reformáció jut eszembe: Luhter és Kálvin a pénzért megvásárolt bûnbocsánat ellen szólalt fel. A mormonok pedig azzal érvelnek (amivel Németh Sándor is bíztatja a híveket az adakozásra), hogy jobban szereti az isten azt, aki többet ad. Na meg a korrupció: azok nyerik el az állami megrendeléseket (nagyobb kegyelmet), akik utána 10%-ot visszajuttatnak az asztal alatt a nagylelkû állami tisztségviselõknek.

Szóval nekem ez az egész már egy ideje nagy gondot okozott, lelki válságot és stresszt is. Mert fél évig ismerkedtem a tanaikkal, és most mégis meg kell mondani, hogy kész, nem akarom tovább, mert nem érzem magam közelebb a keresztelõhöz. Persze, volt ami tetszett, de aztán az apróbetûs résznél (a keresztelés feltételei) rájöttem, hogy nem ez az én utam.

Hogy mégis mi vonzott, miért mentem találkozni mégis velük? A tanulás alatt annyi sok jó emberrel ismertettek meg, messze több finn "barátom" lett, mint amennyivel az elmúlt 17 év alatt összesen. Látom, hogy aki hisz benne, annak erõt ad. Akartam én is ezt az erõs hitet, hogy ne féljek betegségtõl és haláltól és magánytól, de csak nem jelent meg senki, sem Jézus, sem isten, sem egy kis melegség a mellkasomban a Mormon könyvével kapcsolatban.


Meg voltam zakkanva, társaságot kerestem, közösséget, ahol elfogadnak, meg magyarázatot és bocsánatot a családom ellen elkövetett bûneimért. Mert valamit csak elkövettem, ha ilyen csúnyán itthagytak. Azt hittem, ha eljárok hozzájuk, megkapom mindezt. Talán még olyan feleséget is találok, aki (az egyház tanításai miatt) akkor sem hagy el, ha rondán horkolok, ha 108 kilós vagyok, ha kihasználom és bántalmazom. De tudnám, hogy ez nem igazi kapcsolat, ilyen (agymosott) feleség nem is kellene.

Most az van, hogy a vasárnapi istentiszteleten érztem a szentlélek közelségét, és örömmel megyek ételt osztani és segíteni a luteri egyházba, ami itt Finnországban a többségi vallás. Ott elbújhatok a padok között, úgy élem meg a hitemet, vagy várom kiteljesedni, ahogy akarom, ott kellemesen érzem magam. Vagyis a könnyebbik utat választom, ami nem jár annyi áldozattal.