Menjek vagy maradjak?

Azt veszem észre, hogy megint nem blogolok. Nem fogytam ki a mondanivalóból, de valahogy nem érzem szükségét, hogy itt panaszkodjak. A blogolás mint a bõbeszédûség is valamiféle orális fixáció, talán máshogy élem ki most a szájon át történõ örömöket. Beszélek sokat ismerõsökkel, és zabálok. És mivel jár a szám eleget, nem kell járatnom itt is.

Hogy állok?  A fogyókúrám 0-án áll. Nagyon nagy pocak. Zavar, de nem tudok ellene tenni, hiába az ingyen uszodabérlet, úszok hetente 3x, és squash-ozok hetente 2x, úgy néz ki esténként annyira ég a gyomrom, hogy ennem kell, többet, mint amit lehetne.

Leálltam a kerekasztal beszélgetésekkel. A fontosság érzés miatt hívtam szinte 2 hetente vendégeket. Mióta a szcientológus ismerõsömet jól megfingatták a kérdésekkel, azóta nem igen van kedvem szervezni semmit. Volt egy téma, még tavaly õsz elején, ahova 1 fõ jött el. Aztán télen semmi. A hét végén választott Finnország, a választási eredményeket várni hívtam ismerõsöket, eljött egy finn-magyar pár, senki más. Talán mert a téma nem volt életbevágó. Csak az választhatott, aki finn állampolgár.

Voltam a követségen, a gyereknek hosszabbítottunk útlevelet. Mikor bevittem valami papírokat, egy ismerõs dolgozó meghívott kávéra beszélgetni. Kiderült, hogy kettõs állampolgár nem lehet követségi dolgozó. Lõttek a politikusi karrieremnek?

Mostanában azt szoktam hangoztatni, hogy haza megyek, és mint messzirõl jött ismeretlen ember elvállalom a királyságot. A nevem alapján lehetnék akár Habsburg király is. A fõ programom: Magyarországhoz csatolom Finnországot, vagy legalább Kauniainen várost (kb olyan, mint otthon a Rózsadomb). Ennek is lõttek?

Gondolkoztam a hazaköltözésen. A télen még elvoltam, de most nagyon hiányzik a társ. Regisztráltam finn társkeresõ oldalakon. Nagyon szemét rendszerek, ha nem fizetsz, csak bámulhatod a képeket, de nem írhatsz senkinek. Fizettem, és semmi. Vagy a nevem (a B ritka a finnben, a nevem ritka a magyarban is), nem kellettem senkinek. Haszontalannak éreztem magam. Ugyanazokkal a fotókkal és kb ugyanazzal a szöveggel regisztráltam egy magyar társkeresõn is, ott több sikerrel. Lett belõle borozás, pizzázás, séta a kormánykirakat Várkertben. De nem jó, nekem itt kellene társ, aki este hazavár.

Most egyre jobban hiányzik a családom. Igen, ha lehetne, vissza akarnám csinálni. A gyerek nõ, és nem vagyok ott vele minden nap. Heti 2x találkozunk csak.

A hazamenés gondolatát az támogatta, hogy otthon 3 gyerekem van, itt meg csak 1. A szci "tanácsadóm" mondta, hogy célokat kell keresnem. Találtam is: a gyermekeimet segíteni elindulni az életben. A fiúk 19 évesek, egyik már érettségizett, a másik most fog. A legjobb alkalom, hogy haza menjek, és ott segítsem õket leszakadni a szülõi házról, és kilépni a nagyvilágba. Erre azt mondák: apa ne gyere haza.

Persze, mikor 2008-ban újra kijöttem, megígértem nekik, hogy azért jövök, hogy felnõttként eldönthessék, hol akarnak élni, otthon, vagy visszajönnek Finnországban. Most ezt a lehetõséget törölném el, ha haza mennék.

Na meg az idõsödõ szüleim. Ha otthon lennék, apunak össze lehetne hozni azokat a rég vágyott fotós albumokat. Ha itt vagyok, nem tudok leülni vele fotókat rendezni, szöveget írni alá, és kiadatni. Anyunak is segíthetnék a telket rendben tartani. A kondimnak is jót tenne.

Arról nem is beszélve, ha itt maradok, nem leszek soha vállalkozó. A szociális hálóból kiesnek a vállalkozók. Ha nincs bevétel, ha csõdbe megy a vállalkozás, nincs munkanélküli segély. Otthon el lehetne kezdeni megvalósítani magam. De akarom azt a stresszt, amivel ez jár? Egyszer megpróbáltam, haza költöztünk, és nem jött be. Miért lenne ez most jobb?

Nem alszok jól. Esténként sokat kommunikálok, facebook chat, skype, és ezek belenyúlnak a reggelbe. Aztán 5-6 óra alvás, és a munkahelyen hulla vagyok. De jó lenne, ha a párkapcsolatot, a családot munka utántól lefekvésig, és reggel lehetne élni...

Volt egy ígéretes állásajánlat. A repülõn találkoztam valakivel, aki épp olyan tudású és gondolkodású embert keresett, mint én. Aztán nem lett belõle semmi. Akkora fizetés járt volna vele, hogy megérte volna haza menni. Akár 2 hetente ki tudtam volna járni látni a lányomat. De ha felszámolom a lakásom, hotelbe vittem volna? Nem az igazi.

Most itt vagyok megrekedve, megint azon gondolkozok, hogy hogyan tovább. Mindig vissza a kályhához. Ki kellene ülni a tengerpartra, egy sörrel a kezemben... Ha itt lenne társam, eszem ágában se lenne költözni.