Felgyorsult a világ

Itt alszik a gyerek. Erre vártam rég. Vettem neki egy rakás mesekönyvet, neki is értékes könyvekbõl olvasok. Janikovszky, Móra. Az elsõ után (Dani óvodába megy, amiben megvígasztalja a piros ruhás lányt) kéri a másodikat (Felhõparipa). Aztán a harmadikat (Cinegekirály). Móra nyelvezete nehéz, még olvasni is, hát még a 6 évesnek megérteni. Megbeszéljük (letisztázzuk) az új szavakat. Levezetésként még egy negyedik is lecsúszik (Dani megmutatja a kulcsát az óvónéninek).

Régen egy napra egy mese volt, elég volt. Megszokta már, hogy a youtube-on az egyik után jön a másik. Kell az információ. Emlékszem apám egyet mesélt, aztán megkérdezte: mi volt a tanulság? Most a szöveg közé próbálom becsempészni a kérdést: hogy lehet tökkel cinegét fogni? Mi az a cinege?

Nekem jobban kell a mesélés, mint neki. Végre van kinek. Most hagyjam itt? Nem, ha felvennének, akkor sem költöznék.

Ma érte mentem a lovas iskolába. Póni az egyik mániája. Megvártam, míg lecsutakolja a lovat, megeteti, elmossa a kantárt. A keze szappan illatú marad. Nekem ez hiányzik. Nekem ez hiányozna, ha itthagynám az országot. Döntöttem?

Nagyon fos nyarunk van, de a 40 fok sem vonz, a vasfüggöny se vonz, az állandó útlezárások a városban se vonzanak. Az óriásplakátok, a rezsicsökkentés, az egykulcsos adó, a bölcs vezér barátainak kiosztott önkormányzati szükségvillák sem vonzanak. A focit is utálom, a szép kártyának már a neve is vicc, a Moszkva tér sem a régi, a Klebensberg Kunó meg kimondhatatlan. Akkor inkább itt panaszkodok, ha idõnként, mondjuk hetente mesélhetek is.

Kimentünk az Angry Birds játszótérre a bodomi tó partjára. Rájöttem, hogy nekem ott a helyem, más szülõk között. Abszolút kikapcsolt a panasz program. Hiába van hideg, hiába nem lehet megfürdeni a tóban, azért mégiscsak jó itt.

Tavaly kerestem a céljaimat, és azt találtam ki, hogy a nagyobb gyerekeim útnak indítása (önálló élet), és a kisebbik felnevelése az életem értelme. A nagyoknak a válás és a visszaköltözés után megígértem, hogy majd eldönthetik, itt vagy ott akarnak élni. Megszegjem az ígéretem? Megint sértetten elszaladjak az ex és a gyereknevelés elõl? Most hagyjam itt a kicsit, mikor kezd kitágulni a tudata, kezdi befogadni a világot, hatalmas az étvágya a tanulásra? Legyek önzõ, és csak magamra gondoljak? Hol a szülõi altruizmus?

Holnap megtanítom biciklizni. Ez a gyerek 6 éves, és amikor kellett volna, nem volt, aki levegye a pótkereket, és szaladjon utána. Na azt azért megnézem, hogy a leszakadó nagy hasammal hogy szaladok majd, de aki lovagolni tud, az tud kerékpározni is. Eltelt 2 év, és én most kezdem újra helyemen érezni magam.

Csak még egy pár dolgot helyére kellene rakni a fejemben. Helyére tolni azokat a fodros agykockákat.