Elsõ gyermekem kiröpült a szülõi házból. Mennyire rettegtem ettõl a pillanattól, mégsem nõtt ki a szakállam, mégsem lett fehér a hajam. Huh. Ráadásul a 3-ból a "legkisebb", az ikrek közül az, amelyik pár perccel késõbb született. A körülményeket nem ismerem, csak jött egy levél, hogy beszélni szeretne velem, már megijedtem, hogy nagyapa leszek, és együtt fogunk a fiammal babakocsit tologatni. Erre jött egy másik, hogy a fiad önálló életet kezd...
És képzeletben felhangzik az esküvõi induló bevezetõ fanfársora. Mindig a legrosszabbra gondolok.
Ezzel megszûnt a 3. gyermek után is a gyerektartás, persze mivel nappalin tanul, és az ösztöndíja szerény, fogom támogatni, csak elõbb halljam, mit is akar, hogy tudom segíteni, amíg rendes állása lesz, és maga tudja eltartani a családját.
Nem akarok nagypapa lenni. Nem akarok nagypapa lenni! NEM NEM NEM! Istenem, segíts, hogy boldog legyen a fiam. És önálló, talpraesettebb, önállóbb, mint az apja.
Most el. Holnap fogadóórát tartok Budapesten. Ha ráérsz, gyere!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése