Két szál gyertya

Szót kell ejtenünk a hattivatikról. Mint minden gyermek tudja, aki járt már a múmivölgyben, hogy a hattivatik elektrosztatikus feltöltõdésbõl nyerik az erejüket, ezért leggyakrabban villámlós esõs idõben láthatók a háborgó tengerparton. Ártatlan lények, csak a villámcsapástól hallatnak vinnyogó hangot, ami azért elég ijesztõ, feltéve, ha az ember nincs ezzel tisztában elõre.

Figyelem, a nyelvtani pontosság kedvéért megjegyezzük, hogy bár a hattivatik csoportban élnek, és ritkán fordulnak elõ egyenként, nevüknek rendhagyó ragozása miatt az egyedet hattivatti-nak hívjuk, két t-vel. Ezt a tudósok visszafelé fokváltakozásnak nevezik.

Múmimama szerint a hattivatik csupasz csokornyakkendõs kígyóuborkára emlékeztetnek, és távolságot tartott tõlük. Talán azért, mert a vihart és a villámlást sem szerette különösképpen. Vihar idején inkább a házban tett vett, zavarta a hattivattik örömtánca és sikoltozása. Vijonka szerint a teremtõ bizonyára vicces kedvében teremtette õket, és nagyon kedves és barátságos lényeknek tartotta õket. Viljonka szerette az uborkát, és a villámlást is szerette. Szerencsére nem vagyunk egyformák, ki ezt szereti, ki azt, gondolta, és a tengerpartra sietett. Remélte, hogy még idõben érkezik.

Erõs vezetékeket húzott ki, amit elõtte árammal itatott át, hogy télen, amikor nem villámlik, a hattivatik ezekbõl töltekezhessenek. Vijonka ott segített, ahol tudott, bár a maga módján, s néha nem értette, miért nem értékelik a segítségét. Most boldogan tért haza. Minden eshetõségre felkészülve betámasztotta a kertkaput, leoltotta a villanyokat, és gyertyát gyújtott. Két égõ gyertyát tett a konyhaablakba, úgy mint minden évben ilyenkor, december elején. Halványan emlékezett még, amikor nagyanyja így jelezte a vándoroknak, hogy náluk szállást és menedéket találnak.

A hattivatikra gondolt, és mosolyra állt a szája, mikor álomra szenderült.