22 - Alfa - keresés

22 lett a lányom, épp fele annyi mint én, míly tökéletes... És már fiatalítja magát, egy évet letagad. A családban mindenki, még én is, szentül meg voltunk gyõzõdve róla, hogy 23 a gyerek, de õ egyet már most letagad, pedig azt csak 25 után szokás. Erre kiszámoltam, ha 93-ban házasodtam és 94-ben született... Telik az idõ.

Telik az idõ, felnõtt lett a lányom, és én még mindig azt várom, hogy végre felnõjek. Továbbra is tele vagyok kérdésekkel: miért van az élet (a default válasz, hogy mert Isten unatkozott, és teremtett magának egy játszóteret, mint amikor a gyerek teremt magának egy homokvárat és megtölti hangyákkal és csodálja azt - de ezzel nem vagyok teljesen elégedett, mert ki az isten, és miért unatkozott, és vajon magányos-e) és vajon mihez kezdjek a következõ fél életemben, ha egyáltalán van még annyi elõre mint hátra? Lám eltemettük anyósom, neki is csak 69 adatott meg, ami szintén egy tökéletes szám (3x13, teee), nekem is van még legalább 5, ami rengeteg, de jobb esetben 25 vagy akár 33 vagy 44.

Mondom tele vagyok kérdésekkel, erre szembe jött egy Alfa kurzus, ahol éppen ilyen kérdésekre keresik a választ, és gondolom a vége az lesz, hogy kinyögik, hogy a válasz egyedi és nem adható recept, csak az, hogy fogadd Jézust a szívedbe... Amivel megint megvan a saját bajom. Mi van akkor, ha hiszek valamiféle teremtõ erõben, aki meglökte a világot, legyen az egy szabályok absztrakt rendszere, vagy véletlen elrendezõdése, legyen az az õsrobbanás, vagy egy szobrász-frankeinstein, és hívhatom istennek akár, de ahhoz, hogy hozzá szóljak, kell-e nekem még egy interpreter, egy szemüveg, hogy megadott módon lássam a világot? (Vajon bemehetek-e még a templomba, ha ilyen gondolataim vannak, és azokat még ki is írom magamból?)

Ma reggel azon gondolkodtam, hogy jó, ha az ember eljut az életében arra a pontra, hogy felismeri, hogy semmit nem tud a világról, és keresõvé válik. Mikor? Kb 8 éve lettem keresõ, mikor a második feleségem megismertem, pontosabban keresõ voltam már az elõtt is, de mellette ismertem fel, õ mondatta ki ezt a szót, hogy keresõ... De vajon boldogok-e a keresõk?

Sõt, tovább megyek. Naponta várjuk, hogy az életünk majd egyszer jobbra fordul, majd ha megházasodom, majd ha lesznek gyerekeim, ha lesz saját házunk, ha lesz újra munkahelyem (hál égiek (!) nekem (még) van), ha egyszer végre felnövök, ha kifizetem az adósságaim, ha megkapom a választ a kérdéseimre... Akkor majd elkezdhetünk élni, közben az élet elszalad, megöregszünk, mint a lányom, aki még csak 22, vagy az anyós, aki be is fejezte földi pályafutását, de emléke örökké szívünkben él. És ott marad az üresség.

Szóval jó esetben keresünk, és ezt felismerjük, és keresõként éljük tovább az életünket, annak a reményében, hogy megtaláljuk az igazságot, a bölcsek kövét. Ahogy ezen gondolkodom reggel, eszembe jut Baracskai, és amit a keresésrõl tanított: folyamatosan jönnek a válaszok az eredeti kérdésünkre, de a kérdés, vagy igény, amit a kérdés feltevésre kapott válasszal kielégíteni akarunk, nem tûnik el, csak egyre pontosodik, mint ahogy nekünk sem volt elég már a békásmegyeri panel lakás, amikor haza kötöztünk, nekünk is lettek olyan igényeink, amit elõtte nem láttunk vagy vártunk.

(Baracskaival élve: a keresés akkor ér véget, ha már eléggé jó választ kaptunk, vagy teszter kifejezéssel élve: amikor már "elég ideig" nem jöttek újabb, jobb dolgok a felszínre, vagy ha elfogyott a keresésre/tesztelésre szánt idõ és pénz.)

Vajon a pap, vagy pásztor, aki az alfán a buta kérdéseinkre próbál válaszolni, megkapta már a válaszokat a kérdéseire? A jelek szerint nem, csak neki már más jellegû kérdései voltak, nem az, hogy ki Jézus, és miért van rá szükség (ezek benne vannak a nagykönyvben, csak el kellene végre olvasni), hanem az, hogy vajon miért kifürkészhetetlen, mikor és miért úgy üzen, hogy terelgeti az ember sorsát. Szerencsére (?) az "öreg" kifürkészhetetlen, s így mindig lesz, amit nem tudhatunk elõre, és mindig maradnak megválaszolatlan kérdések ("mi lesz holnap?"), tehát a keresési állapot soha nem ér véget, az a bizonyos várt, jövõbeli állapot, amikor elkezdhetünk nyugodtan élni, soha nem jön el. Akkor miért látszanak egyez buddhisták, vagy tanítók, vagy vezetõk annyira nyugodtnak? Talán azért, mert felismertek valamit: azt, hogy a keresés soha nem ér véget, max amikor föld alá tesznek, és hogy az élet nem jön el, hanem már benne vagyunk. Vagy náluk már betelt a pohár, besokalltak a kereséssel, felismerték azt, hogy nem lehet mindent megismerni.

Ezt kellene megérteni, és nem aggyal, hanem szívvel és lélekkel, és akkor én is sugározhatnám kifelé a boldogság energiáit, a fényt... Mert ebbõl az állandó elégedetlenségbõl már kezd elegem lenni.