A tartalma meglepett. Csak 8 oldal, és már az elsõ 2 lapon mellbevág. Az ürességrõl ír. Hogy van bennünk valami hiányérzet, amit sokan észre sem vesznek, sokan csak a halálos ágyukon, és vannak, akik korábban. Engem úgy a második válásom óta zavar.
Olvasom Coelho-tól az Adultery-t (még mindig), nem érek soha a végére, mert ennek is több a mondanivalója, mint amit a címe sugall. Akarom mondani olvasok a sorok között is. És írok, mert már szinte minden lapját teleírtam felismeréssel, és homlokracsapással, megvilágosodással - értitek. Rendezem azokat a fodros agykockákat, amit a világról, magamról meg az egész mindenrõl tudok. És veszem észre, ahogy a könyvben is írja, hogy a fõhõs hiába él boldog családi életet, valami hiányzik.
Nekem is azt mondta az egyik ex, hogy azért csinálok magamnak extra problémákat, mert nincs elég játszma, kihívás az életemben. Addig halogatok, amíg végre kezd izgalmassá válni a helyzet: odaérek-e, befejezem-e a munkát idõre. Akkor lesz izgalmas az élet, ha van tétje. Kívülrõl várom a baszogatást, a motivációt. Barátoktól, barátnõktõl, feleségektõl, ráfogom még a gyerekekre is, hogy miattuk kell reggel felkelnem és elmennem dolgozni, hogy legyen mibõl kifizetni a gyerektartást, a lakáshitelt, a gyógyszereimet, az impotencianövelõt, és ki tudja mi mindent még (ma a drága fogorvost, hogy ne legyek ijesztõ, mikor a kislányomra mosolygok, - haha, mosolyogni, én), szóval mindent kívülrõl várok, még a madárcsicsergést, a virágok nyílását, napfényt, a múzeumban a képeket, mindent arra használok, hogy a belsõ ürességet elkendõzzem. Az otthonról menekülés, a társadalmi és önkéntes munka, a baráti körök, tanfolyamok, a templom(ok), és a dohányzás, meg a mozi is azért kell, hogy ne a belsõ ürességet, a hiányt lássam, ne azon gondolkozzak, hogy ki vagyok és mit akarok.
Az olvasással is ez a nehéz, hogy bármit olvasok, magamra ismerek, és elgondolkozok, újra és újra felismerem, és szembesülök ezzel az ürességgel.
Hát most akkor az lenne a cél, hogy ezt az ürességet valamivel megszûntessem, betöltsem, hogy ne legyen üres, élettel teli legyen (ne csak pizzával, meg kenyérrel), hanem igazi "élet vizével", vagy a franc tudja, hogy is nevezzem.
Egy pár hete felírtam egy lapra. Gondolom a Coelho könyv ihlette ezt is, mert akkor szokott rámjönni, hogy félbehajtott A4-es lap felére ilyeneket firkálok:
Mikor kezdek el élni? Majd akkor, ha
- végre ki tudom magam aludni
- kifizetem az adósságaim
- lesz újra házas-társam
- lefogyok (abbahagyom a zabálást és elkezdek mozogni)
- megértem az élet értelmét
- találok új célokat
- kiiktatom az idõrablókat
- kibékülök magammal és tükörbe tudok nézni (meg a testemmel)
- újra rendesen látok
- elmúlik a fogfájás (ez elég friss, tehát valszeg az utóbbi 2 hétben született az iromány)
- ha (legalább egyszer) elolvastam a bibliát.
Azt veszem észre, hogy pár hete, mióta elkeztem járni az Alfára, és amúgy is, szakítok idõt elmenni a templomba, a bilbiaórára, meg bele-belenézek a bibliába, meg elolvasok egy-egy ezoterikus cikket az Ultra magazinból vagy a Pentagramból... azóta normálisabb, kedvesebb, derûsebb vagyok. Ja, és azóta nem göröcsölök (annyit) azon, hogy leszoktam a dohányzásról. Nem kell, és kész, túl vagyok rajta, mint a családokon, a gyerekeken, a rákon, talán a halálfélemen is, meg egy csomó mindenen. Úgy néz ki, nálam ez okozta az ûrt. Ha ez kell, akkor (kénytelen vagyok) templomba járok. Ha ez megváltoztatja az életem, akkor legyen, megadom magam a nagyobb hatalom akaratának.
Na, nem tudom mi van velem, de ha ez a válasz az életem problémáira, és ha ez megoldja, akkor befogadom Jézust a szivembe, csak tudnám hogy kell azt, betöltöm vele az ürességet, és elkezdek élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése