Ön-coaching

Ma volt a lányom, és hazafelé - bár csak egy fagyiért ugrottunk be - vettetett magának egy Barbie újságot. Annyiba került, mint a napi kajára valóm. Ma épp utolértem magam a konyhapénzzel (kegyetlen vagyok magamhoz, sanyargatom, napi 9 eurót adok magamnak, de a szent célért, hogy kimásszak az adósság verembő; ha ezt az élettárssammal tenném, aki most épp én vagyok, akkor ez gazdasági hatalommal való nonverbális erőszak lenne), és most megint egy napot vissza a játékmezőn, holnap nem vehetek semmit.

Azért aggódni nem kell, nem olyan kritikus a helyzet, kilóból is van felesleg, és a fagyasztóban is van még legalább 3 hétre való, bár ha ilyen éhes maradok végig, mint most, akkor csak kettőre. Jut eszembe ilyenkor a dohányzás: akkor nem kívántam ennyit. 68 napja bírom, ha jól számolom, de eléggé ott vagyok, hogy valaki kínáljon már meg, hogy egy kicsit összekuszálja a szálakat, mert így minden túl szép és túl könnyű, csak én nem. De legalább nem hízok, és az is nagy szám. Azzal bíztatom magam, hogy még egy hét, és jön a felmentő sereg, és hozza otthonról az olcsó cigit kaját. Leginkább pálinkát, bár az nem úgy hat. Mindenesetre akármennyit is zavar az agyam (most úgy néz ki a test és a benne futó alapprogram, mint valami operációs rendszer vagyok én, és az ezen futó mindenféle programok, ego, jólneeltség, akarat, agresszió, szexuális vágy meg a vendég, a kezelő, aki mindenféle alapprogramokat akar futtatni, de én meg meg akarom makacsolni magam, mégsem megyek úszni, mégis engedek az ösztönöknek, és zabálok, játszom a Candy Crush-t, bámulom a tévét, iszom a sört, és vakarom a hasam, nem megyek aludni, és mégis megveszem azt, amire igazán nem futja, mert az kell, megérdemlem), úgy néz ki túlélek. Nesze, írtam egy hosszú zárójelbe tett mellékmondatot, és elgurult a szál, hogy mit is akartam a mondat végével kezdeni.

Bámulok a monitor fölött el a végtelenbe, már amennyire a fal és a ráakasztott parafatábla megengedi, mikor megakad a szemem egy február 28-án aláírt (ezt a szinetológus ismerősöktől lestem el, dátummal írok le valamit, akkor az akkor érvényes volt, (igen, itt volt egy szó elírás, de marad) később felül lehet bírálni és át lehet írni, nem végérvényes, és nem nyomaszt) lapon, amin azt írtam:

Motivációs levél
magamnak

Ha le tudom győzni a dohányzást (pipa = sikerélmény), le fogom tudni győzni a túlsúlyomat is (ami annyira hozzám "nőtt" az évek alatt). Első célként 5% fogyás = 105 kg. Közepes távú cél (2017 elejére) 92 (BMI < 30). Hosszú távú: 82-85 (25% kevesebb). Induló súlyom 2016 feburár 28-án 111 kg.

B

Rájöttem mi ez a nyomorultság érzés. Nem csak a magány, hanem lustaság. Nem akarok tenni a célom érdekében. Félek a változástól (mennyit mondtam már, hogy nem szeretném, ha hosszú tömött sorokban állnának a csajok az ajtó előtt, hogy kénytelen lennék a többséget elzavarni)  (igen, ez beképzeltség, gyerekként, mikor ilyen gondolatokat ültettem mélyen a fejembe, beképzelt voltam, most ezekkel a gyerekkori mumusokkal birkózok, mondhatni tisztázom őket, de tiszta módszerekkel, nem használok e-mérleget, sem e-pillert), nem akarok tudni futni és aktívan sportolni, mert szégyen a futás (de q anyját annak, aki üldöz), és milyen ciki már cicanadrágban szaladgálni odakint. Szeretem nyomorultan érezni magam, mint amikor beteget csinál magából valaki, hogy foglalkozzanak vele, hogy simogassák, és hogy ne irigyeljenek az emberek az eszem miatt, meg a sikereim, meg a 4 okos és szép gyerekem miatt, hanem sajnáljanak. (igen, itt elmászott az alany, de nem vagyok kényszeres nyelvtannáci, nem javítom) Az mégiscsak jobb, lemenni kutyába, a más emberek alá, egyfajta alázat is, hogy úgy lenni felettük, hogy alattuk vagyok. Lásd a ruhám, autóm, lakásom, a rend körülöttem. Egyik sem managerre vall.

Szóval nyomorultam akarom érezni magam, és ennek az egyik legjobb módja lenne, ha visszaszoknék a cigarettára, mert akkor igazán nyomorultan tudnám magam érezni. Meg akár ki is rúgathatnám magam (senki nem pótolhatatlan...), az is elég nagy nyomor lenne hirtelen. Nem, ne is emlegesd, beteg nem akarok lenni. Sem prosztata rákot, sem infarktust, de még csak egy nyamvadt aranyeret sem akarok.

Valaki azt mondja, hogy ha megfogalmazom, hogy mit nem akarok, azzal bevonzom, mert a tudat nem tudja értelmezni a nem szót, és megoldást keres a kimondott betegségekre. Nem hiszek ebben a babonában, mert a forrás, az eredeti szerző, aki ezt mondta, azt is mondta (talán Napoleon Hill volt az? vagy Dale Carnegie?), hogy ahhoz a dologhoz, amit meg akarunk valósíttatni a tudatalattinkkal, ahhoz pozitívan kell kötődnünk is. Na ez szerencsére nincs meg, utálattal, gyűlölettel gondolok mindenféle betegségre.

Mi még? Nem akarlak szóval tartani, menj, mosogass, takaríts, fuss, ne olvass, mert megfertőzlek a negatívásgommal. Nincs jobb dolgod? Ma kell elkezdeni mindazt, amit eddig nem tettél, de kellene.

Megyek, iszok egy pálinkás kólát, benyomok valami jazz zenét, vagy zongorakoncsertót, vagy Smetanát, vagy valami ezoterikusat, hogy kiüsse az agyam és idő előtt elaludjak. Az alvás, most az lenne a fontos, kár, hogy ehhez sem tudok pozitívan kötődni. Utálok aludni, mert aki alszik, annak nincs jobb dolga...

Háát, ilyesmiken kesergek néha, amikor épp annyira nem is rossz élni.

Nem, nem megyek szakemberhez, nincs rá pénzem.