2016. május 16., hétfő

Könyv: Semmi értelme semminek

Tegnap az ürességet említettem. Végre vége, kiolvastam Coelho-t, mármint azt az egyet, az elsõt, ami megragadott. Az ürességrõl szól, hogy próbálja a fõhõsnõ (nem is hõs, csak a mindennapok harcosa) meglovagolni az unalmat, amit az élet közepén sokan átélnek. A megoldás: ha nincs semmi új az életben, amit fel lehet fedezni, meg lehet ismerni, akkor jön az unalom, a fásultság, tehát mindig kell valami új. Vagy, be kell töltekezni valamiféle lelki izével. A könyv inkább az ezotériára hajlik, mintsem valami exotér istenhire, de a csaj felismeri, hogy õ csak egy kis pont, porszem a világegyetemben.

Ezen elgondolkodtam én is. Mi a francot reszketek, hogy hogy alakul az életem, mikor lesz a vége, és hogyan, milyen betegséget kapok el, milyen emberekkel ismerkedek, kik használnak ki és kiket használok én ki, hogy a nem létezõ céljainkat (vagy inkább jelentékteleneket) elérjük. Vihar a biliben, jut eszemben.

De most gondoljatok bele. Milyen hosszú az idõvonal? Mennyi ideje létezik az idõ és a tér? Kb 14 milliárd éve? Mennyi idõ kell még, amíg az egész ismert világegyetem újra magábaroskad, vagy addig dagad, míg kifordul, és megint kibújik egy szingularitáson? Minimum ugyanennyi. És ehhez viszonyítva mennyit élünk mi? kb 80 évet? (Itt rá kellett döbbennem, hogy eddig csak hitegettem magam, hogy az életem felénél járok, a frászt, idén 45 leszek, tehát a statisztikák szerint már javában túl vagyok a felén, most már a csatolják be öveiket, mindjárt leszállunk szakasz jön - most kell még elmenni pisilni (dugni), most kell még kiélni magunkat, alkotni valami maradandót, mert aztán nemsokára az üléshez vagy az ágyhoz leszünk kötve, és megyünk a szeretetotthonba, vagy egyenesen a föld alá.)

[Emlékeztessetek majd, hogy adós vagyok egy konzisztenciáról szóló bejegyzéssel. A fentiek kapcsán elmélkedtem a shutdown-ról, de most nem illik ide.]

80 évet élünk, ez összehasonlítva a szinte végtelen idõvel... Rajzolnál egy hosszú egyenes vonalat egy lapra? Rajzolj rá egy egyetlen pici pontot is. Lehet az egy mikrométernyi piszok is. Na azok vagyunk mi. Az életünk hossza az idõ végtelenjéhez képest. Most vegyél elõ egy üres A4-es lapot. Rajzolj rá egy pici pöttyöt, épp csak érintsd oda a ceruza hegyét. Ne annyira, az már túl nagy! Az a mi galaxisunk. Azon belül ugyanilyen pici, láthatatan, az ott a Föld, amin ott szaladgálsz, most épp ülsz a monitor vagy a tablet elõtt és olvasol. Ez most 2 dimenziós, de képzeld el, hogy a papír lefelé és felfelé is kiterjed. El tudod képzelni, hogy mennyire picikék vagyunk a világegyetem végtelen kiterjedéséhez képest? Olyanok vagyunk, mint ha a homeopátiás szert beleöntenénk egy tengerbe, na annyira vagyunk mi kiterjedtek, meg fontosak.

Erre az ember ott, a Coelho könyv utolsó oldalain döbben rá, hogy nincs értelme aggódni, mert annyira picik vagyunk a hatalmas univerzumban. Szinte jelentéktelenek. (Persze vannak fontosabbak, akik nem csak a közvetlen környezetükre vannak hatással, hanem az egész emberiségre, pl Jézus, Einstein és Coelho, de még õk is jelentéktelenek az univerzumot nézve).

---

Befejeztem a könyvet és elkezdtem olvasni egy másikat: Janne Teller: Semminek semmi értelme a címe. Épp jókor, már a 11. oldalon megfogalmazza szinte ugyanazt, mint Coelho a végén. Semminek semmi értelme. Amikor megszületünk, elkezdünk haldoklani.

Na most nem ijesztgetni akarok, de ez az, ami az utóbbi idõben, nagy léptékben érdekel. Ez a feleslegesség érzés. Hogy minek a mókuskerék, ha. Kell lenni valami célja. És ha célja van, van valami, vagy kell lenni valaminek, vagy valakinek (saját képére teremtette), aki ezt a célt vagy feladatot adta. Ha a Földet tényleg teremtették, mondjuk azzal a céllal, amit a Galaxis ír, hogy valami nagy kérdésre megadja a választ, vagy hogy egy még nagyobb rendszerben kijavítsa a hibát (lásd az elõzõ vírusos poszt), vagy menekülõ bolygó (lásd Superman, MIB, Battlestar Galactica), akkor lenni kell egy teremtõnek, aki rajtunk kívül van. Tehát az ezotéria hamis, csak az exotér istenhit lehet igaz. (Volt egy cikk a napokban a jógáról, nem találom, de ha rákerestek "keresztény jóga rossz" feljön egy pár oldal, ami arról szól, miért nem jó az istent és az embert egynek vevõ vallás, ez itt pl errõl ír)

A fontosabb kérdés most az, hogy ha olyan picik vagyunk a nagy kvantum-levesben, akkor mi a francnak vagyunk? És az, hogy mit kezdjek ezzel a hátralevõ kb 1/3 vagy 2/5, jó esetben 1/2 életemmel? Mi értelme a létezésnek? Sõt, ha el is tudom nyomni ezt a kíváncsiságot, legalább arra kapnék választ, mi értelem az én önzõ létezésemnek?

Erre a kérdésre az új könyvtõl várok választ, amiben az iskolát abbahagyó és egy szilvafán lógó fiút próbálnak az iskolatársai meggyõzni arról, hogy igenis, van valami értelme.

Mert ha nincs semmi értelme, akkor hagyom, hogy eluralkodjon rajtam ez a fájdalom, ami kb a szakrálcsakra vagy a gyökércsakra környékérõl sugárzik ki de úgy, hogy a fogam is fáj bele, és hagyom, hogy teljesen legyõzzön, mert a "nincs" jobb, mint a fájdalom. És leszarom, hogy a pokolra vagy a menyországba kerülök, mert ma azonosulok a problémával, és a tegnapi hit-túltengés ellensúlyozásaként ma nem hiszek egyikben sem. Avagy a szentlélek még mindig nem töltötte be az ürességet bennem. Ámmen.

5 megjegyzés:

murok marci írta...

Semminek semmi értelme. - nem nagyképüsködésböl mondom, de erre már én is rájöttem. magamtól.

Betond írta...

Mondd, hogy viseled, hogy csak egy apró porszem vagy? Mi az, ami ennek a felismerésnek a fényében tovább éltet?

murok marci írta...

lelkiálapottól függöen, hol jobban, hol rosszabbul. ha sokat gondolkodom rajta, akkor inkább rosszul. ami engem pluszban foglalkoztat, hogy az egész evolúciónak személyemet érintve semmi értelme nem volt. évezszázezredeken kerüsztül adódtak tovább gének, amelyek aztán az én életemmel ki is halnak. szóval önmagában értelmetlen az egész evolúció....

nincsen gyerekem és nem is lesz. amióta az eszemet tuddom, soha nem is akartam, tehát pontosan azt kaptam, amire vágytam. mégis, néha elfog az érzés, hogy így sem jó. na erre varjon gombot, aki tud.

hogy mi éltet? a megszokás illetve az, hogy nem tudok egy olyan módot, amellyel biztosan be lehetne idö elött fejezni ezt az életet.

Betond írta...

Kicsit szomorúra sikerült. Ha arra gondolsz, hogy nem csak a gének élnek túl, de a gondolatok is, akkor igen is tudod formálni a környezeted és tudsz hatással lenni a jövőre. Pl a fotóiddal. // Remélem ha lenne egy biztos módszer, akkor sem élnél vele.

murok marci írta...

az élet nagy kérdéseire szerintem nincs vidám válasz. tölem okosabb emberek is eljutottak már oda, hogy "minden hiábavaló".

szerinted ki fogja murok marci fotóit vagy receptjeit akárcsak 10 év múlva is nézegetni illetve olvasni?

ha lenne biztos módszer, nem zárnám ki, de túl sok bizonytalansági faktor van. ne aggód, nem vagyok veszélyeztetett. majd ha elértem a 80-at újra elkezdek gondolkozni rajta. pl. lövökurzust veszek, mint Márai, hogy el ne rontsam ;)