Projekt

Azt mondja a kolleganõ, hogy jövõ héten vesz egy mökkit (=finn hétvégiház, erdei faház, nyaraló), és az lesz a projektje. Kifesti, felújítja. Gondolom afféle életfeladat, fontosság, meg közben szórakozás is. Mellesleg a szabadidõ hasznos elpocsékolása, ami aztán örömmel tölt el.

Nekem is kellene valami projekt. Valami új életcél, amivel egy idõre leköthetem magam. (Új gyerek? Sicc.)

Tegnap voltam templomban, háromnyelvû istentiszteleten. A svédbõl csak egy-egy szót értettem, amúgy halvány foglalmam sincs róla, hogy a svéd nyelvû pap mirõl beszélt. Az angollal és a finnel nem volt problémám. Utána a szeretetvendégségen is svédek közé keveredtem, és azt a pár mondatot, amit tudtam, elmondtam, de aztán kész, nincs hova lépni tovább. Pedig igen kedvesek voltak azok a nyugdíjas finnsvéd nénikék, akik beszélgetni szerettek volna velem. Aztán rájtöttek, hogy beszélek finnül, akkor úgy rákezdték, hogy el kellett mennem venni még kávét, és keresni valami indokot, hogy leléphessek. (Lelki felüdülés miatt járok oda, nem ismerkedni. Csendben elbújni a padokban, nem a központba kerülni.)

Meg kellene tanulnom svédül. Úgy igazán, nem csak ímmel-ámmal, ahogy eddig csináltam. Az rendes életfeladat lenne. Vagy lengyelül (az félúton van az itteni és az otthoni gyermekeim között). Meg is lepõdne a bátyám, ha kiderülne, hogy érteném amikor maguk között kényes témáról beszélnek. Nekünk a finn volt az ilyen titkos nyelvünk, ha nem akartuk, hogy értsék körülöttünk, hogy mirõl veszekszünk.

Azt mondja a kollega, ha projekt kell, építsek házat. Ezen már gondolkoztam. Vannak ezek a könnyûszerkezetes faházak, a hangya meg az egér úgy jön át a falon, ahogy akar. Semmi értéke a szememben egy ilyen háznak, mégis annyiba kerül, mint otthon egy budavári kacsalábonforgó. Ha építenék valamit, akkor az tégla lenne, és olyan szobákat csinálnék, meg olyan teraszt, ami nekem tetszik, nem ilyen kihasználatlanul nagy fürdõt meg konyhát. Inkább szigetet a konyhába, meg étkezõt, meg könyvtárszobát, meg filmnézõset, meg olyat, ahol tornázni, kondizni lehet. Hát igen, ez tényleg egy nagy, és drága projekt lenne. De minek?

Vehetnék hajót, kis motorosat, vagy nagy vitorlásat, személyzettel, és szelhetném a hullámokat, de minek, ha itt hideg a tenger, és nem igen mennék bele, a horgászást utálom, és a naptól meg allergiás vagyok, kerülöm. Ott kint a tengeren nem igen lenne fa, ahova elbújjak elõle.

Vagy csinálhatnék egy vállalkozást, nyithatnék magyar éttermet, pizzériát, vagy akár utcai fagyiárus bódét, mellé esernyõboltot a biztonság kedvéért. Abba biztos bele menne minden megtakarított pénzem, meg szabadidõm, nem lenne idõm nyafogni.

Mert a projekt célja ez, ahogy nagyanyám is mondta: kapát a kezébe, és nem lesz ideje panaszkodni.

Munkát adj és életfeladatot adj, azzal életet adsz. Ezt egy híres ember mondta, tudjátok ki? És van benne igazság. Akinek elfogy itt a feladata, elvágyik innen.

De jó lenne hinni újra a reinkarnációban. De nem, azt most nem lehet, mert kiatagadnának a mostani közösségembõl. Most el kell fogadni, és el kell hinni, hogy ha ennek vége, akkor nincs több játék, nincs több lehetõség. Ezt kell a lehetõ legtartalmasabban kitölteni, amíg még lehet.


Tehát a projektek közül is csak olyanba érdemes belevágni, amivel maximalizálni lehet a célfüggvényt. A kérdés csak az, hogy mi az, ha sem pénzt, sem kapcsolatokat nem viszünk innen tovább? Valami olyan kell, ami a karmát lökdösi felfelé a létrán.

A reinkarnációs tábor tök jó lenne, meditálni a hegy gyomrában valahol a Midi-Pireneusokban, vagy Hollandiában táborozni, vagy szolgálatok és konferenciák miatt beutazni a világot, és jelenléttel, fókuszálással, elcsendesedéssel erõsíteni a munkaterületet, így okozva másoknak boldogságot és biztonságot. Csak a hús, meg az alkohol... annyira hozzám nõtt, nehezen mondanék le róla. Meg hát ki is pontozódtam már onnan.

Mindennel így van. Megismernek, megutálnak, és magamra hagynak. A svéd nénikéknek nem volt erre idejük, mert nekem lett elegem belõlük. Nem, nekem erre nincs idõm. Annál drágább az én idõm.