Valahol megijeszt ez a fogyás dolog. Megigértem magamnak, hogy 100 kiló alatt majd futunk is, erre ahogy közeledik (tegnap este 104.8 voltam), egyre inkább viszakoznék. Mint ahogy viszakoztam volna a kerékpározástól, amit megigértem, mert megijedtem, hogy fogom-e bírni. Aztán bírtam. De ha ez kell, akkor fegyverrel kényszerítem magam a futásra. Végülis az úszást már annyira bírom, valami állóképességem csak lett, hogy 800 métert 20 perc alatt lenyomtam (ma 400 után volt az első rövid, aztán 600 után kicsit hosszabb megálló - mert ott volt egy squash-társ beszélgetni), (bírtam volna még úszni, de letelt az idő, vissza kellett menni egy meetingre, az amcsik este ébrednek), és squash-on is tudok minisprinteket szaladni, ha a labdát el kell érni. Jaj, jaj, mit tettem, mit ígértem?
Most arra gondolok, hogy a test nem az enyém, azt csak kölcsönbe kaptam, amikor ide leszülettem, és ezzel is el kell majd számolni, mint az isteni szeretettel (erről szólt a hétvégi kétnyelvű prédikáció, és most valamit megmozgatott bennem), tehát ha a test is csak kölcsön (ami engem, a léleklényt hordoz), akkor megérdemli, hogy úgy bánjak vele, mint a kutyámmal (ez a példa a barátnőmtől van, és jó értelemben: a kutyának, mint ahogy a saját gyerekünknek is a legjobb falatokat adjuk, gondozzuk, kivisszük sétálni, hogy egészséges legyen...), persze nekem nincs kutyám, ezért adom hozzá a gyereket példának, azon keresztül nézve el tudom képzelni a szituációt. Kiviszem a testem mozogni, futni, ha ez kell neki, dögöljön bele, ha nem bírja (lefogyok, ha bele döglök is) (ha beledöglök, véget ér ez fejezet, a földi szenvedés - remélem nem fogok könnyűnek találtatni), elviszem úszni, majd megmérettetik, hogy fennmarad-e, vagy elsüllyed, mint a kacsa a Gyaloggaloppban. Pontosabban ott a kacsa a példa, úszik, mint a fa, mert könnyebb a víznél. Hoppá, lebuktam, mondja a boszorkány a mérlegen. A lényeg, hogy a végén úgyis elválik, hogy jól sáfárkodtun-e a ránk bízott feladattal, meg anyagi javakkal (itt anyagin értem a testet, nem a pénzt, mert azt nem bízott ránk az Úr). Olyan ez, mint amikor leadod a kölcsön autót, átnézik, nem törted-e össze.
Van ennek a fogyásnak egy rossz oldala is. Nem csak egy, de most ez aggaszt, hogy meglegyen a napi betevő imára való: a zsírmáj. Ha hirtelen sokat fogyunk, a máj képes elzsírosodni (fényes máj), az ultrahangon nekem világított, pedig sötétnek kellene lennie, mint a veséknek. Ami azt jelenti, hogy... Azt mondja a finn orvos, hogy ez normális, ha kövér disznó vagyok (dagadt köcsög, ráadásul bunkó is, nem szeretem magam - na ezért talán szeret még egy kicsit az isten, de hát mindig megfeledkezek róla, többnyire csak ebéd után jut eszembe megköszönni neki amit adott). Hol jártam? A rossz oldal. Az, hogy a hirtelen fogyással minden felborul, a keringés, a máj, a hormonok, minden. A test szenved, minden fáj. És amikor fáj, akkor valamivel kompenzálunk. Cigi? Nem, azt soha többé. Egy párszor visszaestem, most is húzom a strigulát, hogy hányadik napja vagyok mentes, kb 60 napig fogom számolni, szinezni, mint valami táblás játékon lépek naponta előre. Az alkohol sem, de a pizza, meg a chips, az jöhet. Most van túrórudim, érdekes, most meg tudom enni az édeset is... Szóval a jó és a rossz dolgok terelnek, folyton visszapofoznak a középútra, dialektikus a világ, a sötét meg a világos... de most ezt nem fejtem ki.
Bezzeg amikor itt bent jó, a mikrokozmoszban minden rendben, akkor kint a makrokozmoszban világégés van. Basszus, jön a világvége, láttátok a híreket? Derék Viktorunk is megmondta, hogy az EU-nak vége. Remélem, hogy azért ha kell, haza lehet még szállítani a testem, mikor már hazamentem oda Margitka mellé, a Hold sötét oldalára. Azért nem teljesen mindegy, hogy milyen isten vezérel, és hogy ki csóválja a farkat, és melyik végén állunk... De ebbe jobb, ha most nem megyek bele.
(TFH rábízok valakire egy országot. Vajon hogy jutalmazom, ha nem jól sáfárkodik vele, ha megdöglik az a kutya?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése