2016. szeptember 28., szerda

Ambivalens

Ma újra kezelték a sebem helyén tátongó hegyláncot és krátereket. Megszurkálták és lefagyasztották. Állítólag segít. Vérzett. Most fáj.

Aztán azt mondták, jól állna még három, be is karikázták, csak el kell szánnom magam, hogy még élni akarok-e. Inkább legyek sündisznó tele sebekkel a hátamon, vagy sebmentes ropi a faládában.

Mondtam, hogy imádom a napsütést? Életet ad (nézd a búzát), meg életet vesz el. Ez utóbbit nem magyarázom.

Nem értem.

Ma Jézusról volt szó, hogy ott áll kint az ajtó előtt, be akar jönni, meg akar menteni, de csak a bentiek tudják beengedni. Nem engedjük, még hezitálunk, még élünk egy kicsit bűnös módra, hisz azok is megmenekülnek, akik a legutolsó pillanatban a halálos ágyukon bánják meg bűneiket. Majd akkor beengedjük. (Ergo valahol élvezzük a bűnös létet, nehezen szabadulunk tőle.)

Erre jön egy orvos, hogy megmentene, de ahhoz meg kellene engedni, hogy megműtsön, én meg hezitálok, hogy időt kérek, felkészülök, fel kell dolgozni az új információt, előbb bizonytalan ideig együtt kell élni a gondolattal, érlelni a rettegést, s csak akkor csináltatnám meg, mikor már halaszthatatlan, s talán késő.

Nicki Gumbel kérdezte egy videón, hogy ha tudjuk, hogy jobb az az élet, ott a kapun túl, akkor miért hezitálunk? Mi a francért kérek időt? Mit és kivel akarok átbeszélni, ha sem az orvosban, sem saját magamban sem bízok?

Becsukom a szemem, és hátra dőlök. Hátha elkap valaki. Ha nem akkor bocs, ez van.

Kipontozódtam.

Nincsenek megjegyzések: