2016. szeptember 13., kedd

Nem elviselhetetlen

Szokatlanul meleg a nyár, itt nálunk a hideg északon is 20 fok körüli meleg vénasszonyok nyarával várjuk a telet. Felmerült a kérdés, hogy ha ilyen meleg az õsz, vajon a tél is melegebb lesz a szokásosnál, vagy épp fordítva, hideg, hogy az átlag átlagos maradjon?

Kint jó idõ, de mi itt bent a légkondiban, s mire haza lehet menni már lassan sötétedik. Hazafelé menet persze nem hagynám ki az úszást, még a héten nyitva a kinti medence, széles, hosszú, soksávos, és alig alig merészkedik már bele ember, mert az öltözõtõl a medencéig már hideg, de nem annyira, mint januárban a dagályon. Ha bezár, nem tudom mi lesz, véget ér a világ.

Tegnap kis medencében úsztam, inkáb forgolódtam, mint úsztam, keskeny sávban kerülgetve a félhalott nyanyákat, mert a mi kis helyi uszodánkban az 5 sávból egy a vizitornászoké (kék mentõöves vízben futás, van ennek Magyarországon is megfelelõje?), kettõ a tanfolyamosoké, egy a gyorsúszóké, egy meg mindenki másé (az van kiírva rá, hogy "kondicionáló úszók", meg az, hogy "lassú sáv", mert mindennek meg van a rendje.

Nekem a nyanyasor nagyon lassú, ezért ha üres, át-átmegyek a gyors sávba, ahol meg én akadályozom azt, aki szabad stílusban teker. Nem szeretem a kis uszodát, építeni kéne még nagyot.

Ebben a kicsiben mondjuk az a jó, hogy nagy az ablaka, és télen-nyáron besüt a nap, meg úszás után lehet jakuzziban ázni, meg az ember mindenféle régi ismerõssel találkozik, volt kollegákkal. Minél több helyen dolgozik az ember, minél több helyrõl rúgták már ki, annál nagyobb az ismerõsi címlistája, vagy a linkedinen a kapcsolati hálója.

Néha elõveszem a telefonomban tárolt listát, és elgondolkozom, ki az a Srini, ki az a Jukka, és próbálom az arcokhoz és munkahelyekhez párosítani a neveket.

Most tegnap összefutottam egy indiai fiúval, aki már akkor is õszült, meg bajszos volt, jobban beszéli az angolt, mint az átlag, tõle tanultam valamikur tamilul. Az arc megvolt, az is, hogy õs-Nokia, de a neve csak nem akart beugrani, hát megkérdeztem, s azóta ismételgetem, megkerestem a linkedinen, ott volt, a linkedin minden ilyen elmúlt kollegális viszony temetõje, onnan bárkit elõ lehet ásni.

Azért valahol jó érzés az, hogy idegenben is vannak ismerõsök, akikkel jó ilyen helyeken összefutni (mint a Helsinki-Budapest repülõ járat, ahol még nem volt olyan, hogy ne lett volna ismerõs).

Most azon jár a fejem, hogy innen el, na de hova, ha haza menni nincs eléggé két farkam, s burkiniben nem engednek úszni. Közelebb? Szlovákia? Lengyelország? Munka lenne, közelebb is lenne, hét végére simábban hazaugranék, na de az ismerõsök. Kezdjem újra nulláról a "kapcsolati tõkét"?

Azt hiszem inkább le kell nyugodnom, nem panaszkodni annyit (az nem változtat a helyzeten), beletörõdni, hogy ilyen hiányosan fogom leélni az életem második felét, hogy az unokáimnak majd lesz egy távoli papája, ahova lehet majd évente egyszer látogatóba jönni, kevésbé lesz terhes, ha nem tudnak jönni, mert rá lehet fogni az anyagiakra.

Hát ja, csak itt meg megkeseredek, elasszok, összetöpörödöm.

Csak bámulom a napsütést, a kint napozó embereket, az autóban türelmetlenkedõket, a kapkodó kollegákat, és úgy érzem megállt az idõ, most benne vagyok, rákapcsolódtam a világ idegrendszerére, s átérzek és befogadok mindent. Van stabil pont a lábam alatt, van valami biztos, amire támaszkodhatok, sõt, van kapaszkodó is, csak fel kell érte nyúlni. Behunyom a szemem és érzem, ahogy átölel a nap, mindenemet átjárja az energia, és a jóság.

A franc akar ezen változtatni. Majd ha elviselhetetlen lesz.

1 megjegyzés:

murok marci írta...

pontígy. "A franc akar ezen változtatni. Majd ha elviselhetetlen lesz."