Tegnap azt álmodtam, hogy a családdal haza költöztünk Magyarországra. A gond az, hogy nincs családom, és nem is volt olyan, ahol 2 gyerekem lett volna, egy 3 éves, épp mint a legkisebb, és mellé egy egyéves. Hirtelen mentünk, még a munkahelyen sem szóltam, hogy hétfõn nem tudok bejönni, s nem is volt teljesen világos, mi lesz a munkahellyel, hisz kell a pénz, az apa feladata eltartani a családot, de anya menni akar.
Hogy ez a kulimász honnan került az agyamba...
Tegnap volt róla szó, hogy (Afrikában) a férfi feladata gondoskodni a családról, pénzt talicskázni haza. Ebbõl gondolom, hogy nekem is lehetnek afrikai õseim, mert imádom a talicskát. Volt olyan is, hogy elköltöztek, hirtelen. Két gyerek meg akkor volt, mikor én voltam gyerek, akkor még csak nálam másfél évvel fiatalabb öcsémrõl tudtam, tehát biztos, hogy valami gyerekkori emlék is bekavarodott a virtuális jelenbe. Abban is lehet valami, hogy nem nagyon akarózik reggelente felkelni, nem a felkelés miatt, hanem az után ami általában, hétköznap történni szokott, tudni illik a buszút végén a hely, meg az ott eltöltött része az életnek. S pont Magyarországra, ahol hamarosan a kétfarkú kutya is csak álmosan ugat.
Mit akar mindez üzenni?
Közben elkezdtem olvasni Douglas Adams egyik (halála utáni utolsó) könyvét, amiben meglepõ rövid írások, és kezdem úgy érezni magam. Rájöttem, hogy DA akarok lenni, egy másik univerzumban, a vágy villamosán száguldani, bár az nem õ, az az omnibusz.
Most leginkább aludnék, vagy a rózsakertben szívnám a frisset, de hát ide vagyok kényszerítve, meleg a bársonyfotel, és kellemesen csiklandoz az ostor, amivel gyakorta noszogatódom, és akkor is talicskázni kell, ha nem vár otthon, csak a pók.
Ejh, hát ez se jó, itt se jó, majd csinálok belõle egy felvonást. Tudtátok, hogy... DA példaképe a Monty Python volt?
Mi lenne, ha az álmaink úgy válnának valóra, mint Arthur Dentnek, vagy Dirk Gently.
Az utóbbi napokban többször volt olyan érzésem, hogy megállt az idõ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése