2016. szeptember 2., péntek

Önkéntesség margójára

Egyszer már panaszkodtam róla, hogy mi a baj az önkéntes munkával: ha találunk olyan mentõorvost vagy mentõsofõrt, aki ingyen is elvégzi a munkát, pénz helyett valami más ösztönzõért (dicsõség, emberbaráti szeretet, önzetlenség), akkor a fizetett munkatársak helyett önkénteseket fognak alkalmazni, mert az olcsóbb, s a mentõsöknek nem lesz fizetésemelés.

Most épp egy ilyen történik nálunk. Önkéntesként segítek egy szervezetnél, és az önkéntes munkát koordináló fizetett szociális munkást fél évre szabadságolják, mert olyan jól mûködik az önkéntes csoportunk, hogy nélküle is boldogulunk, és ezt megtehetik.

És ez nem jó.

Természetesen a civil szervezetek mindig pénzhiánnyal küzenek, és a pályázati források apadnak. Most amúgy is gáz van Finnországban, megújulás, nemzeti összefogás, hasonlók, és a szerencsejátékokat üzemeltetõ vállalattól máshová csatornázzák azokat a pénzeket, amit eddig a családvédelmi munkára szántak.

Kezd olyan érzésem lenni, hogy ingyenes munkaerõmmel, segíteni akarásommal elvettem ennek a fizetett dolgozónak a munkáját.

Tudjátok, jó valahova tartozni, mondhatni "kifizetõdõ", vagy "jutalmazó" (palkitseva), mert az embert jó érzés tölti el, hogy hasznos, hogy segíthet, hogy valahova tartozhat (klubba, csoportba, közösségbe), és még jót is cselekszik rászorultakkal.

De amikor jönnek a negatív dolgok, hogy az ingyenes munkára támaszkodnak, egyre inkább terhelnek bennünket, olyankor is menni kell, amikor dolgoznom kellene (vagy más hasznos dolgot csinálni), akkor úgy érzem, hogy csapdahelyzetbe kerültem (majdnem mint a gyáva nyúl játék), hogy ha egyszer már benne vagyok, nem tudok kiszállni. Mert ha korábban úgy döntöttem, hogy a szabadidõm egy részét odaáldozom valami nemes cél érdekében, késõbb milyen alapon mondom, hogy elég volt a jócselekedetekbõl, most másra szeretném fordítani azt a szabadidõt. S legfõképp, mi lesz azzal az emberrel, akinek én jelentem az életet, a kapcsolatot a világgal, akinek segítek?

A gond ott van, hogy felajánlottam heti 2 órát, de az az óra átcsúszott délelõttre, és a találkozóim rendszeresen délelõtt vannak, munkaidõben (hosszú ebédre lógok el), ami már kezdi szúrni a kollegák szemét. Azt hiszik ilyenkor pszichológushoz megyek, s csodálkoznak minek, ha már lefogytam, ha már rendben a lelkivilágom. S nem látszik a vége, hogy ezek a délelõtti távolmaradások valaha abbamaradnának. Avagy: ha minden találkozó csak egy kis csepp a pohárban, most már kezd betelni a pohár, és nem csak félig van tele, hanem már túlcsordult, és én még mindig járok a kútra, és cipelem a vizet, mert baromi nehéz letenni a vödröt.

A másik a kocsi, hogy a találkozókra, hogy hamarabb odaérjek, a kocsit használom, de a benzint nem fizeti a civil szervezet, ha meg tömegközlekedéssel mennék, akkor nem 2-2,5 óra lenne, hanem 3-3,5 óra, amit már az ebédidõ/munkaidõ nem bír el. Arról nem is beszélve, hogy a kocsi kezd bedögleni, kerreg a motor, kuplungot meg indító motort kell cserélni, ez a minimum, s erre nincs pénzem. Hogy megmaradjon az autó váratlan esetekre, és ne menjen egyhamar tönkre, abba kellene hagynom a használatát. De hogyan, ha egyszerûen kell, kommitáltam magam erre a feladatra.

Jaj, valahogy ki kellene belõle mászni. De hazudni nem akarok. Nem mondhatom, hogy lerobbant a kocsi, ha még nem. Nem mondhatom, hogy elegem van az önkéntességbõl, ha látják rajtam, hogy szeretem, hogy jót tesz velem. Na igen, csak a délelõttel van a problémám, nem az ügyféllel, és nem a munkával magával. Hogy magyarázom el, hogy a haszon-költség görbém már rég negatívba fordult?

Meg akartam errõl kérdezni a kapcsolattartómat, s akkor közölte, hogy báj de véj, jövõ héttõl nincs, fél évre szabadságolták. Azt hiszem, nem okol érte, de ebben nem vagyok biztos.

Nincsenek megjegyzések: