2016. október 11., kedd

Bemenni erdőbe

Bementem az erdőbe. Tegnap. Este. Hazavittem a gyereket, már megint nehéz volt összeszedni, és rábírni, hogy elinduljunk, pedig még meg kellett írni a házi feladatot, tehát időben haza kellett érnie. De annyira belemerült valami kézimunkába. Vagy hogy hívjátok az askartelu-t magyarul. Festett, rajzolt, gyurmázott. Ez nem kézimunka, hanem mi? A finneknek ez is az. Pontosabban nem, mert a kesityö a kézimunka, ez meg askartelu, tehát nekik is két külön szavuk van rá. Mindegy.

Hazavittem, hazaértem, és csak ültem megint a parkolóban a kocsiban, hogy milyen egyedül vagyok, hogy milyen sötét kint az éjszaka, és milyen hideg van, jön a tél, reggel már kaparni kell a szélvédőt, nem is járok autóval, csak akkor, ha a gyerekért kell sietni munka után, szenvedjen a buszos az ablakkal, a fűtéssel, a téli gumival. Meg addig is emberek között vagyok, és érzem, hogy létezem.

A parkolóban ülök a kocsiban, mikor eszembe jut, hogy be kéne menni, és össze kellene számolni a megevett kalóriákat. Akkor eszembe jut, hogy még nem mozogtam semmit. Ez este 9-kor. Na akkor uccu neki, irány az erdő, sétálok egy kört, megkerülöm a tavat a central parkban, az kb annyi, 3 kilométer, durván 40 perc, kb 290 kcal. Akkor rendben lesz a kalória egyenlegem.

Megyek be az erdőbe, ki van világítva. Nincs már kint (vagy bent) senki, se futóval, sem kerékpárossal, sem gyalogossal, sem kutyással nem találkoztam. Elindítottam az Endomondo-t, hogy pontosan tudjam a távot, meg a kalóriát. A telefont offline-ra teszem, hogy ne sugározzon. Ki tudja, sok az anyajegyem. Nem szeretem, ha sugároz. De a legfontosabb, hogy le ne merüljön, mert az erdőben ki tudja, mi támad rám.

Aztán eszembe jutott, hogy ha offline van a telefonom, akkor ha megtámad valami migráncs menekült, vagy perverz pedofil, vagy szarvas szatír, nem fogok tudni segitséget hívni. Visszakapcsoltam a telefont (ennek még jelentősége lesz, csak bírd tovább olvasni), de az adatforgalmat letiltottam, hogy ne merüljön le.

Megyek be az erdőbe, mondtam már, s jönnek szembe a félelmeim. Ott egy nyuszi, megijedek, hogy mi az, aztán látom, hogy nem kenguru, és megnyugtatom magam, hogy a nyúl nem bánt (csak a gyaloggaloppban). Lassan betüremkedik a gondolatomba a félelem, hogy itt lehetnek más vadállatok is, pl vipera (fagyban nemigen jön elő bántani), kullancs (az se), na de lehet szarvas is (az se bánt, bár ha fellök, és átgázol a bordáimon, mint ahogy a nagyanyámmal is csinálta a kukoricásban, az hetekre ágyba tud dönteni), meg farkas (bár az csak a mesében van, meg messze persze Finnországban is van, de talán csak nem merészkedik ide a városba), meg medve. Na ez már azért elég ijesztő, de elhessegetem a negatív gondolatokat, hallgatom a neszeket, figyelem az égboltot, már ami látszik a fák között, meg a lélegzetvételre koncentrálok, és arra, hogy ütemesen haladjak, de ne izzadjak, mert azzal elcseszem a frissen varrt sebeimet.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban hogy tört rám a félelem a sötétben. Kint voltunk az udvaron, és T.Sz. barátommal bújkáltunk a bokrok és játszótéri mászókák között, a rakéta volt a kedvenc, és azt képzeltük, hogy a házak tetején a szellőztető "kémények" ufók. Ma már tudom, hogy azok nem lehettek ufók, max uo-k vagy uso-k (unidentified standing objects), mert nem repültek. Mindenesetre "féltünk", mert az ufók ha jönnek, elrabolnak, és kisérleteznek rajtunk, és olyan emlékeket tesznek a fejünkbe, amit nem fognak majd elhinni az osztálytársaink, és kinevetnek.

És eszembe jutottak a későbbi félelmek, hogy mi lesz, ha a tájszólásom vagy a furcsa gondolkodásom miatt nevetnek ki, vagy ha a görbe lábaim vagy ferde fejem miatt majd nem lesz aki belém szeret, vagy ha felnőtt leszek, a furcsa nevem miatt nem tudnak majd rendesen szólítani a gyerekek, bezzeg a Bélabácsi, Pistabácsi mennyivel rendesebb név lenne. Akkor még nem sejtettem, hogy ott, ahol élek, ennek semmi jelentőssége nem lesz.

Meg a halálfélelem, hogy mi lesz velem, ha a halálom után kondérba kerülök és élve (sic!) megfőznek az ördögök, és mi lesz a gyerekeimmel, meg a hiteleimmel. Meg a rák, meg a többi betegség (ami visszavezethető a halálfélelemre), meg a magánytól való félelem (ami szintén visszavezethető a betegségtől való félelemre - ki hív majd mentőt, ha összeesek), meg az anyagi nehézségtől való való félelem (ami visszavezethető az egyedülléttől való félelmemre: ki segít ki, ha kirúgnak), meg a a többi, ami mind visszavezethető a zsigeri rettegésre, hogy mi lesz, ha valami olyan történik, amikor nem tudom magam megvédeni.

Épp szól az endomondo, hogy 1 kilométert mentem, tehát ennyivel vagyok bent az erdőben, mikor felértem egy nagyobb domb tetejére, épp a lélegzetemre figyelek, hogy mennyire zihálok, hogy ideje lassítani, mert ha nem, belefolyhat az izzadtság a sebbe... mikor megszólal valahol előttem egy kutya. Vagy valami más fenevad. Olyan volt, mint amikor a mérges kutya morog, ha közeledsz.

A dologhoz hozzá tartozik, hogy félek a kutyától. Apám szülőfalujában többször mentünk kölcsönkapott biciklivel a Páhóra csónakázni, és a falu szélén gyakran megkergettek szabadon tartott kutyák. Talán azóta van bennem a félelem, amit minden kutya megérez, kiszagol, és általában megugatnak. Talán éreznek valami furcsát rajtam... Ez is olyan zsigeri félelem, hogy nem vagyok olyan, mint a mások.

És akkor szaladtam. Nem tudom mennyit, és milyen gyorsan, de arról a dombról le, fák mögé be, az ijedtségében megdermedt nyulat ismét kikerülve, 2 nagy kanyar, és csak az erdő szélét meglátva lassítottam, mert ott jött egy kutyát sétáltató idegen, és nem akartam zaklatottnak látszani, mert akkor mit szól. Az endomondót hiába nézem, sokat nem segít, nem mondja meg, hogy mennyit és milyen iramban futottam, csak utólag a térképet elemezve tippelem, hogy kb 500 méter volt, új rekord, és normáslis sprintben.

Ami a jelen súlyom és állapotom mellett igen szép teljesítmény.

Hát ilyen az, amikor sokat akar a szarka, de megbánja. Bemenni erdőbe olyan terápiás módszer, mint amikor a arachnofóbiásnak pókot tesznek a nyakába, vagy mikor a tériszonyos elmegy bungee jumpingra. Hiába szégyen a futás, ha az ösztönök azt mondják, hogy menekülj. Lehet, hogy csak egy kutya volt, lehet, hogy vérfarkas, lehet, hogy túléltem volna a találkozást, de az is lehet, hogy most nem ülnék itt.

És akkor ez a mese se lenne itt.

Nincsenek megjegyzések: