Most erõsen úgy gondolom hogy az ember élete addig tart, amíg hatással tud lenni a környezetére (emberekre), amíg segíteni vagy támogatni tud másokat. (Mert ha nem, simán, következmények nélkül levehetõ a tábláról.) Ha már nem tud, akkor - félek tõle - hogy értelmetlenné válik az élete, és ezt valahogy felismeri, és beindít valami önpusztító folyamatot.
Talán ezért akarok mindenképpen közösségekbe tartozni, és hasznos lenni. Segíteni. Amint túlköltekezek, és visszafogom a gyerekek támogatását, értéktelennek érzem magam, és rettegek, hogy ez az önpusztító folyamat beindul. Nem akarom.
Most eszembe jutott a nyagyanyám, aki a kredenc (vagy sublót?) legfelsõ fiókjában dugdosta, gyûjtötte a pénzt a nyugdíjából, meg abból, amit a háznál eladott borból és pálinkából befolyt. Azzal támogatta anyámat, mindig adott egy kicsit, akkor is, amikor neki nagyobb szüksége lett volna rá. A másik oldalon nagyapám vitt el mindig tankolni, meg a pincébe borért. Talán ez tartotta õket olyan sokáig életben.
Most azt mondtam magamnak, hogy akkor fogok tudni újra másokon segíteni, ha magamat rendbe szedtem anyagilag, lelkileg, és fizikailag (testileg). Most épp regenerálom a bankszámlám, az szervezetem, és ezzel együtt próbálom az agyamat is kigyomlálni. Remélem nem sebészileg. (Szinte állandóan fáj a fejem, a fogam, a hasam, a szemeim, a vesém, minden. És már jó ideje. Mellette viszont - talán a sok nyári úszkálás és fogyás miatt - fittnek érzem magam, a pulzusom 60 körül állt be - korábban gyógyszert szedtem a szapora szívverés lassítására.)
Leszedtek egy pár anyajegyet. Pontosabban hármat. A hátamról. Most sem a jobb oldalamon, sem a balon, sem a hátamon nem tudok aludni. Hason meg a pocakom miatt nem tudok. Meg húzódik.
Amilyen hülye a gondolkodásom, azon izgulok, hogy a sebek szépen gyógyulnak-e, nem nyílnak-e szét, nem lesznek-e keloidosak, mint az elõzõk. Pedig izgulhatnék azon is, hogy idõben kivették-e, és hogy nem rákos-e, és hogy nem okozott-e áttétet, ami a fejfájást, hasfájást, vese táji fájást, és a szokatlanul alacsony pulzust indokolná.
Vagyis a kissebb rossztól félek, mert az kézzelfoghatóbb. A másik lehetõség annyira hihetetlen. Hisz olyan fiatal vagyok. Meg annyian szeretnek. Meg annyi sok gyerekem van. Meg annyira jól élek. - Haha, ezeket az ismerõseim mondják. Azt nem tudják, mi van ezen túl, itt, belül. Nagy tanácstalanság, hogy mi értelme az életnek.
Az, hogy boldogak legyünk benne? - Nevetséges, önzõ cél.
Az emberiség túlélése, gének továbbörökítése? - Lehet, de ezen már túl vagyok.
Küzdelem. - Mi ellen?
A karma megvalósítása. - Ehhez hinni kellene a reinkarnációban.
Visszatérés istenhez, vagy a paradicsomba. - Van élet a halál után?
Inkább az, hogy másokon segítve elõre vinni az emberiség sorsát. Kicsit a gének (az utódok sorsát egyengetni), kicsit a kultúra (ne pusztuljon el az, amit eddig az emberiség elért, és mindig valami újat hozzá tenni), kicsit a közösség (fennmaradjon az ember, fennmaradjon a nemzet, család, csoport..)
Azt hiszem - a szcientológus ismerõsöm szokta mondani - hogy ha megtalálom az új életfeladatom, akkor rendben leszek. Annyi mindent elkezdtem, és azt hiszem, még mindig nem találtam meg a helyem. Talán a gyerekeimnek kellene szólni, hogy unoka rendel, nagypapa szeretnék lenni.
A gond az, hogy kezdem öregnek érezni magam.
A nagy kérdés az, akarok-e még élni. természetesen akarok. Nem, nem akarok még virágot, se végrendeletet. Az élet annyira szép. És
azt hiszem, hogy csak ez az egy van, ezzel kell jól gazdálkodni.
Mindenesetre megint elkezdtem félretenni egy kis pénzt a gyerekeimnek, ahogy a nagyanyám csinálta. Hogy legyen valami kézzel fogható értelme is. Még akkor is, ha nem a fiókban van, megszámlálhatóan, hanem a számlán, valamilyen illékony felhõ, kettes számrendszerbeli számsor formájában, elektronikus vagy mágneses úton tárolva.
Olyan múlandó az élet, mint a számítógép memóriájának a tartalma. Ha jön egy áramszünet... jó, ha van biztonsági mentés... De az csak a kármentésre jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése