Busszal utazok, megállunk a pirosnál. Mellettem megáll egy Toyota, a hátsó ülésről, egy biztonsági ülésből féléves forma bébi néz rám érdeklődve. Aztán elindulunk.
Vajon ez a gyerek mit lát, és mennyit ért abból, amit a városban autózva lát? Rengeteg új inger érheti.
Minden inger, kép, hang eltárolódik. Ha nem tudjuk az új ingereket hova kötni, ha nincs előzetes ismeretünk róla, lesz egy emlékfoszlány, ami csak úgy ott hever a tudattalanban, mint a szobában szétszórt kockák, mindenféle kapcsolódás és rend nélkül, terhelve és foglalva az agyat.
Ha fokozatosan érnék a gyereket új és újabb ingerek, ha lassan kezdenénk megismertetni vele a világot, akkor lenne hova kötni az új képeket és hangokat, és mint amikor várat épít a kockából, azok az emlékek szépen rendben egymásra épülnének. De ha egyszerre túl sok inger éri, akkor mintha zsákból öntenék a kockákat, az agy képtelen kötni az ingereket, képtelen kapcsolni a már meglévő tudáshoz. Tele lesz az emlékezet mindenféle rendezetlen, bedobált emlékképekkel, amik aztán ott is maradnak a tudattalanban haszontalanul, rendezetlenül, későbbi feldolgozásra és rendezésre várva, foglalva és folyamatosan foglalkoztatva az agyat (állandó munkát adva neki).
Van olyan ismerősöm, aki nagyon ellenzi a tévét, mert azon keresztül túl sok inger éri feleslegesen, olyan ingerek, amiket nem tud, vagy nincs idő hova kötni (felesleges ismeretek). Azok is úgy terhelik az agyat, mint az autóból kibámuló gyermekét.
Rájöttem, ezért nem jó a tévé a kicsinek, és talán ezért nem szerencsés a gyereket úgy otthagyni a hátsó ülésen, ráadásul hátrafele ültetve, elszakítva mindenféle megszokott ingerektõl (szülõ), hogy csak bámuljon kifelé. Rengeteg az inger, amit nem tud hova kötni, csak elraktározódik az agyában mindenféle rendezés lehetősége nélkül, és este, mikor az agy megpróbálna kapcsolatokat keresni a rengeteg inger között (vigyorgó, kopasz, szakállas, kerek fejû idegen), rendezni az emlékeket, majd előjönnek kísérteni, mint a ToyStory 3-ból a mackó.
Lehet, hogy a tévé és a sok városi inger az, ami egyre inkább neurotikussá, ADHD-ssá tesz bennünket és gyerekeinket? Csökkenteni kellene az ingereket!
1 megjegyzés:
Szerintem az autobol kibamulas szemelyes tapasztalat, ott-es-akkor, nem hiszem, hogy barmilyen szinten karos lenne. Utvonalakat jegyez meg a gyerek (egeszen kicsi gyerekek felismerik mar, mere szoktak menni autoval, gyalog), kognitiv terkepeket rajzol a fejeben, arcokat lat, tudatosul hogy vannak masok, akiknek az utja nem fonodik össze az övevel, vajon ök hova mennek, mit csinalnak?
A TV mas teszta, tul gyors, tul vibralo, es sokszor az eletkoruknak nagyon nem megfelelö cucc ömlik belöle a gyerekekre. De meg a nekik szant rajzfilmek is sokszor olyan bugyutak, egyugyuek, izlestelenul megrajzoltak!
Megjegyzés küldése