Gondviselő

Ma én vittem a gyereket lovagolni. Közben elszaladtam a boltba, mert 5 euróért adtak forrasztópákát trafóval, cinnel együtt, a hülyének is megéri, gondoltam veszek kettőt. (A múltkor vettem, de az exem lenyúlta, hogy a Katit, a villogó zenélő elemes katicabogarat megjavítsa.) Ha csak forrasztóónért megyek be az Yleiselektroniikka-ba, az is többe kerül, ebben a csomagban meg az is van.

Szóval elmentem, és nem láttam, amikor a lóra felültek. Hozzá tartozik, hogy nem először lovagol, legalább 3 éve jár, tehát úgy ül rajta, mint a cövek, pedig neki nincs is olyan ólába, mint az apjának. Ha nem láttam, hát nem aggódtam érte. De mikor oda értem a pálya szélére, meg mikor beügettek a manézsba, rámtört az a zsigeri félelem, amit az ikrekkel éreztem, mikor kimentek hintázni. Hogy valami bajuk lehet, leesnek, összetörik magukat. Mert lehet, hogy alacsony az a póni, a Sirkka, de onnan leesni egy ekkora gyereknek veszélyes. Még akkor is, ha rajta az a szuperszónikus bukósisak, vagy kobak, meg a kemény mínuszok miatt annyi ruha van rajta, hogy ha leesik, rugalmasan visszapattan. De akár meg is fázhat, vagy megharaphatja a ló (ma olvasom, hogy az állat által okozott halálok versenyében a ló a 17. helyen van). S ami még rosszabb, egész életére lelkileg sérülhet, ha meglátja, hogy apja, élete biztos pontja, ez a sziklaszilárd betonember aggódik.

Aztán kint maradt az udvar népével - vele egyidős gyerekek a szomszédomban - szánkózni. Neki csúszhat egy fának - volt már ilyen, vagy becsúszhat az erdőbe, megeheti egy medve vagy egy farkas, kiszakíthatja az új lovaglós nadrágját (persze, mert itt csak olyan lapos seggencsúszót használnak, amiről könnyen lecsúszik a feneke), mert mibe is maradjon kint a hidegben, ha nem abban, amiben lovagolt. Bezzeg a kobakot levette. Szóval míg itt bent pakolok, meg etetem gizit, a mosógépet, addig megint rámtör az a páni félelem. Persze, ha egyszer bejáratódnak azok az idegpályák... ha valaki egyszer megégeti a kezét, onnantól minden égeti.

Végül abbahagytam minden bentit, és kimentem nézni, hogy értelmesen csúszkál-e (ha fának megy, legalább lássam), de aztán rájöttem, hogy kár izgulni, ez a gyermek tud magára vigyázni. De tényleg. Csak az volt kicsit veszélyes, amikor az egyik fiú neki akart hajtani a lányoknak vastalpú szánnal. De akkor meg félreugrott. Igy viszont én is átfagytam, és semmit nem haladtam a holnapival, most mindjárt éjfél, és lázasan válogatok, hogy mi fog kelleni az útra.

Néha, mikor egyik sincs itt, elfelejtem, hogy apa vagyok. Olyankor egy időre megszűnik az aggódás. De aztán szerencsére visszatér.

Nem értem miért ez a gyerekóvó félelem.

Talán a génjeim féltik az utódaikat?