Vasárnap állok a konyhában, s míg a marhapörkölt elkészül (jó sokáig tart), azon gondolkodok, hogy mit fogok kezdeni az elkövetkező 35-40 évemmel. Itt fogok állni végig, és a kását kevergetve kesergek, hogy jaj jaj, de egyedül vagyok, meg kinek kellek, egyre romló szemekkel, fogakkal, görbülő háttal és fájós derékkal, kopaszodó fejjel, löttyedt pocakkal... ha nem vagyok otthon, s nem fogok tudni a gyerekeimnek segíteni vigyázni az unokákat, vagy a szüleimet, majd ha segítségre lesz szükségük, mikor eszembe jutott, hogy hát itt a gyerek, amikor velem van, az a heti 2 nap jó, mert akkor valakinek fontos vagyok és hasznos, és igenis szükség van rám, azt a közben levő 5 napot meg fél lábon is túlélem. Asszem a sci ismerősöm mondta, hogy az élet célja a túlélés.
Akkor ezzel meg is vagyunk, már csak egy kis megerősítés kéne, hogy ez a helyes válasz, a mivégrevagyokénmégitt kérdésre, erre csörög a telefon. Hogy lebetegedett, és nem indul, ha nem gond, reggel el kellene vinni iskolába. Jessz. Pont ilyen jelekről beszéltek a templomban. Hogy amikor kell, csak fellőjük a kérdést, és jön valamiféle válasz, vagy megerősítés.
Most akkor kiírom a falamra, hogy fontos vagyok, hasznos vagyok, nem kell elkeseredni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése