Hát ez borzalmas. Az ember elmegy városnéző hétvégére, hazajön, és letargia. Avagy volt egy tök jó kirándulós hétvégém, várost néztem, múzeumokat látogattam, turista látványosságokat és helyi éttermeket kerestem, szelfiztem, küldtem magamnak képeslapot, vettem hűtőmágnest és egyéb felesleges lomokat, beszéltem helyi emberekkel, hogy milyen ott az élet, szóval volt egy aktív, mozgalmas hétvégém, aztán hazajövök, és kész vagyok, már hétfőn reggel meg akarok halni újra.
Rosszabb, mint a kokakóla, vagy mint a cukor-túlterhelés, amikor ezek kiürülnek, jön a depresszió. A nikotin-hiányhoz tudom hasonlítani, azt ismerem. Jönnek az elvonási tünetek. Nem utazhatok ma, mert dolgozni kell, nem nézhetek várost, nem fedezhetek fel új helyeket, mert ezt, ahol vagyok, már ismerem. Ja, és viszi a pénzt, mint minden jó...
Mondhatom úgy is, hogy teletömtem magam élményekkel, feltöltöttem az élmény-tartályokat, mint valami akkumulátort, de aztán nagyon gyorsan kiürül, és jön az energiátlan, kedvetlen túlélés. Ez a kedvetlenség, vagy erőtlenség még keveredik a kellemes fáradtsággal, még érzem a lábaimban a tegnapi kilométereket, s ha visszagondolok, hol gyalogoltam órákat, akkor még érzem az a meleg érzést belül, olyan mint a büszkeség, vagy boldogság, de aztán mint a telefonom, órák alatt teljesen kiürül a tartály, és nincs újabb inger, és csak a babmulás van, és az, hogy haza akarok menni, be az ágyba, és nem csinálni semmit. Kész vagyok.
Amikor az élmények elfogynak, jön a tespedés, jön a depresszió.
Utaztam repülõvel, láttam Oulut, jártam múzeumban, a parkban, a hal-lépcsõnél, ettem a Rooster-ben, utaztam vonattal, láttam Rorvaniemit, láttam két lappföldi múzeumot, ettem rénszarvast, kóstoltam helyi specialitásokat, találkoztam a télapóval. És most semmi. Ki tudja meddig.
Talán jobb lenne nem utazni, nem látni semmit, nem gyűjteni élményeket, talán akkor nem fájna utána annyira a hazajövés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése