Azt hiszem ez nem az én napom. Hazajöttem, és elbőgtem magam, talán a szerencsétlenségemen. A kisebbik fiam nem jutott be a Mensába, a hétvégi utazás és a program nyomaszt, az anyagiak is, a munka hosszú volt, mégsem nem készültem el vele, ráadásul a telefonom feldobta, hogy csekineljek be (hogy mondjátok ezt magyarul: check in a facebookon, ha valami híresebb helyen vagytok?) az agyvérzés klinikán, mert hogy épp a munkahelyem épületében van, s mikor rákérdeznek, hogy mi történt, még viccelek is vele, hogy nem kell messzire menni, mert a mi épületünkben van a palliatív osztály is. Tegnap valakit holtan vittek el, amit elmeséltem egy ismerősnek, s rákérdez, miért foglalkozom mással, s miét foglalkozom azzal, hogy a kolléganőm párja nő, vagy hogy a főnököm ma felmondott, s rugalmas, emberi csoportvezető nélkül maradunk, történelmi lehetőség, hogy előre lépjek, de nem merem megpályázni.
Rendben hazaértem, betettem a fagyasztott pizzát sülni, s míg odakészítettem a holnapi ebédnek valót, mert fukar vagyok és főzők (és a squash utáni pizzára se futotta, csak egy kispohár kólára volt pénzem), megpucoltam és felvágtam a gombát meg a hagymát, feltettem főni, közben odaégett a pizza, oda a vacsorám, s aztán míg a gomba rotyog, leültem nézni a múlt hétvégi lappföldi fotókat, mikor eszembe jutott, hogy a hétvégi útra vegyek csomagjegyet, mikor hallom, hogy valami kifut a konyhában, büdös, hát mire odaértem, oda a holnapi ebéd, meg úgy néz ki a rozsdamentes edényem is.
Azt hiszem ki vagyok merülve.
A hétvégi lappföldi nemzetközi Mensa tábor szuper volt, 6 fokkal kezdtük, aztán felment 19-re elviselhetetlen szúnyoginvázió, de nagyon szimpatikus emberek, szép tájakon kirándultunk, meg elmentünk a kantele gyárba, hogy összebarátkozzak a lányom kanteléjének a készítőjével. Azt hiszem Lovikkája van.
Mikor hazaérek egy ilyen jó nyaralásból, egy dolog, hogy kialvatlan és fáradt vagyok, de még nagyobb súllyal zuhan rám a tehetetlenség, a magány, a félelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése