Vaihtamalla paranee

A vállalat, vagy a vállalat által idehívott szakértő/tanácsadó úgy gondolja, hogy ha megpiszkálják az organizációs struktúrát, és a működési módot, jobb lesz. Persze, ha a befektető vagy a tulajdonos nem elégedett az osztalékkal, akkor valamit csinálni kell, stratégiát váltanak, logót cserélnek, kirúgnak pár embert, lefejeznek és összevonnak részlegeket; ez majd motiválóan hat azokra, akik nem akarják elveszteni a munkahelyüket, s motiváltabbak lesznek (a francokat), szorgalmasabban fognak dolgozni egy ideig, amíg a vihar elül (a francokat). Majd amikor a változás felkorbácsolta hullámok elcsendesednek, és kezdik megszokni és elfogadni a helyüket, kialakul egy új rend, amiben/ahol/amikor lehet majd újra koncentrálni a munkára (is). Minden változás fájdalommal jár.

Ma reggel nem csak a szervezeti egység és a feladat, az emelet és a szoba is változott.

Az új emeleten a kávé íze azonos (ugyanolyan a gép), de az emberek meg a hely idegen, nem tetszik, kiszaladnék innen. A szobám csendes, de hűvös, a költöztető dobozokból nincs kedvem kipakolni. A cégünk budapesti irodája keresett, hogy hallották, haza költöznék, beszéljek velük is, lenne munka a számomra.

Nagy a dilemma. Itt nagyon nem érzem jól magam, és hiába a biztatás a "családi körben" (kb biblia kör), meg a mindenféle tanács: "Ha már mindent kipróbáltál, és akkor sem lett jobb, akkor érdemes fejest ugrani az ismeretlenbe." Nem tudok dönteni. Egyrészt hiába kérem, Isten nem mutat utat. Vagy rosszul kérem, vagy süket vagyok meghallani a választ. Másrészt azzal nyugtatom magam, hogy még nem próbáltam ki mindent.

Ha a lakással van gondom -> vaihtamalla paranee (finn szólás: lecseréled és jobb lesz).
Ha a munkával van gondom -> vaihtamalla paranee. Keressek másikat.
Ha a magánnyal van gondom -> vaihtamalla paranee. Változtassak rajta, és jobb lesz.

Nem működik a távkapcsolat. Azt mondtam, amíg találok itt új társat, addig bevállalom a távkapcsolatot. Otthon valahogy könnyebben szóba állnak velem, az utazás is jót tesz. De drága a sok repjegy. Nem is elég gyakori, havi 1 találkozással nem lehet fenntartani egy kapcsolatot. A squash-on a fiúk már évekkel ezelőtt megmondták, ha kurvára költenék, olcsóbb lenne. Lehet, de az nem az én világom. Az nem okoz párkapcsolatot, nem jár társsal, nem lennék elégedettebb az életemmel.

A munka sem boldogít, persze a "saving lifes" jó, nemes cél, de a munka nem nemesít, a munkába menekülés nem tesz boldoggá.

A lakás is olyan, hogy nem érzem magam otthon benne. A családra emlékeztet, este, mikor haza érek, kiabálnék be, hogy megjöttem, mintha ott lennének még. A saját kertemben idén kétszer voltam, egyszer lenyírni a füvet, egyszer meg leszedni a málnát és az epret. Ma meg megint hallom, hogy a gipszkarton falak közé beesett egy egér. Pár napja ott szaladgált a padláson, most meg kapar a falban, nem tud kimászni. Nem akarok ilyen könnyűszerkezetes házban élni.

Kossuth rádiót hallgatok, és igazat tudok adni Orbán Viktornak. Nem is tűnik annyira hülyének. De mi van, ha haza megyek, és jövőre visszajönnek a komenisták, és megint eltörlik a Fidesz által elért fejlődést, adókedvezményeket, rezsicsökkenést, magas nyugdíjakat és fizetéseket, és albérlet árakat, oktatási rendszert, kórházi színvonalat, és napsütést?

Igaz, hogy ha valaki Magyarországon kórházba kerül, vinnie kell WC papírt magával? Ez komoly?

Én itt akarok társat, itt akarok családot, én itt akarok boldog lenni. Itt biztosan lesz nyugdíjam, kiszámítható jövőm, biztonságom, orvosi ellátásom, szociális hálóm. És itt van a legkisebb gyermekem. Hagyjam itt?