Stockholm szindróma

Gyakran megesik, hogy jövök haza a munkából, nyitom az ajtót, és kiabálok be a lakásba: megjöttem! Aztán villan csak az eszembe, hogy már nincsenek itt, elmentek, elköltöztek, elvitték őket a rendőrök, eldugták a családvédők, mert rossz voltam, mert nem tudtam megtartani a második családom, mert alkalmatlan vagyok családban élni, alkalmatlan vagyok összetartani három embert, mert alkalmatlan vagyok a társas együttélésre, mások igényeinek a figyelembe vételére, az odafigyelésre, és az önmagam háttérbe tolására. Megy az áldozat-hibáztatás, az ön-bűnbak-keresés, már ha lehet azt mondani, hogy én vagyok az áldozat. Az biztos, hogy valahol a rendszer áldozatának érzem magam. Itt maradtam egyedül a félelmeimmel az ismeretlenben.

Azt meséltem, hogy amikor a nagyobbik gyerekeim kicsik voltak és rosszalkodtak, kiabáltak vagy veszekedtek, mindig rájuk szóltam, hogy legyetek csendben, játsszatok normálisan, mert apát elviszi a rendõrség? Mert ebben az országban nagyon szigorúan veszik, ha az apa szigorú, a fizikai bántás, akár a gyerek fenekére csapás bűncselekmény, amiért életfogytig tartó büntetés kapható.

Emlegetett szamár megjelenik, vagy amitől a legjobban félünk, azt bevonzzuk, az megtörténik. Ha ebbe belegondolok, és hozzáteszem azt, hogy naponta eszembe jut, mi van, ha rákos is vagyok? Azt hiszem az tökéletes büntetés lenne egy ilyen velejéig romlott ember számára.

Egyelőre diagnózis nincs, huh! de arról, hogy rossz vagyok, arról van: a templomban folyton eszembe juttatják, hogy mi mind születésünktől fogva rosszak vagyunk, de semmi vész, mert valaki felment a keresztre, onnan megjárta a poklokat, onnan felment a mennybe, és a vérével mindent elsikált, tisztára mosott. Teljesen megnyugodtam.

Nem akarom kinevetni, sem bagatelizálni a történteket, mert valami oka csak volt annak, hogy ide jutottam. Az állandó paráim, félelmeim olyanok, hogy szinte lehetetlenné teszi a velem való együtt élést. De az a segítség, amit "kaptunk", nem igazán segített. Rajtam legalábbis nem. Eltelt egy csomó év, s a dolgok kezdtek elfelejtődni, a turbulencia elmúlt, a hullámok kezdtek elsimulni. Én is kezdtem megtalálni újra a helyem, kezdtem kibékülni magammal, bele mertem nézni a tükörbe, már amennyire ezek után lehet. Olyan pillanat is volt, amikor éppen élveztem az életet (pizza, chips, hol vagytok).

Csak azt nem értem, miért álmodok még mindig arról, miért riadok az éjszaka közepén arra, hogy keresem a családom, hova tűntek, de semmi információm, hogy merre induljak, csak szaladgálok az üres lakásban, keringek, mint pók a falon, és keresem magamban a hibát, hogy mit tettem, mit rontottam el, mi vezetett ide, s mikor jelei voltak annak, hogy valami van, akkor miért nem tettem ellene semmit, pontosabban amit tettem, az miért nem segített elkerülni a katasztrófát.

Azóta egy csomó minden változott. Önkéntesként próbálok segíteni elkerülni ezt a katasztrófát olyanoknak, akik ennek a közelébe kerülnek. Vagyis annak a társadalomnak akarok a kedvében járni, annak a gépezetnek, akik az én életemet tönkre tették, akik a családomat elvitték, biztonsági anya otthonba kényszerítették, titkos, védett házba. Oda dörgölőzök, mint a kutya a mérges gazda lábához, mintha így szeretném lecsillapítani, és jóvá tenni. Mintha stockholm-szindrómás lennék.

Azt hiszem ideje lenne továbblépni, és túltenni magam életemnek ezen a sötét idõszakán. Azt hiszem ideje lenne bevenni a nyugtatót, és visszamenni aludni, mert teljesen elhalványulok, a szemem kiszárad, a könnyeim elapadnak, és a szívverésem lüketése is csillapodik már a fülemben. Félni nem kell, mert szörnyek, akik álmunkban átjönnek a szekrényajtón ellopni a félelmeinket, nincsenek.