Forró szék

Valaki kiült középre, s minenki mondott neki - nem is csak mondott, egy post-it-re felírt - egy csomó pozitív dolgot vele kapcsolatban, de ez még nem elég, nem lehetett ám titokban odaírni, hogy tetszel, meg jó csaj vagy, mindenki elõtt fel kellett olvasni, hogy mit írtunk neki, a szemébe mondani - hát ilyenkor az ember csak nem írja oda, hogy "suli után megvárhatlak?", mert az nem fair a többiekkel szemben, meg az elsõ órán aláírtuk, hogy a csoporton belül nem ismerkedünk úgy... Most komolyan, akkor mi van, ha a Tinderen meccselünk a csajjal? Mert már legalább kettõt megtaláltam ott is.

Persze mindenki pityergett a sok dícsérttõl meg fényezéstõl.

Én meg ott ültem, és törtem a fejemet, hogy mit írjak, még nem is beszéltem mindegyikkel, s ugyan van, aki érdekel, de a többséggel nem feküdnék egy ágyba, azokat észre sem vettem, de róluk is kellett mondani valamit, hát vakartam nagyon, azért olyanok csak kijöttek, hogy "neked az erõsséged a gyengédség" (finnül ez úgy hangzik, hogy az erõsséged a gyengeséged), valamit csak le tudtam írni, na de mindezt finnül, anyám, borogass, mikor még a hónapok neveit sem tudom rendesen, hát még az ilyen asztrológiai fengshuiknak a nevét, hogy "természetesen tudsz szavakat ölteni a fájdalmadra".

Aztán rám került a sor, ki kellett ülni középre, vihogtam, mint a tejbetök, mikor azt mondták, hogy férfias, meg erõs (ja baszki, azt nem lehet odaírni, hogy kövér, bár a kerek is egy forma, meg kövér vagyok, de nem félek használni). A végén megkaptam a celtiket, hát azok a csajok, akikkel szivesebben megismerkednék belsõleg is, azok szinte mind odatettek egy szivecskét is a lap aljára, meg aláírták, a többi névtelenül jött.

Gyerekek, most már tudom, hogy gyengéd, figyelmes, nyitott, érdeklõdõ, intelligens, szimpatikus, kellemes, melegszívû, belsõleg szép (sisäinen kauneus - haha), és jó humorérzékes vagyok.

Ezt is túléltem, mint a padlón fekve meditálósat, amikor el kellett képzelni, hogy elmegyek gyerekkoromba, és valami jó történik (ja, bezártuk magunkat a kisszobába a 4. emeleten lakó csajjal, és annyira nem tudtunk kijönni, hogy ki kellett törni az ablakot). Meg azt, amikor el kellett képzelni, hogy ha a bánatom egy táj lenne, vagy ha a bánatom egy ház lenne - ezek még mentek úgy ahogy, de mivel annyira szépen nem tudok fogalmazni finnül, lerajzoltam egy emeletes beton kockát, kb olyat, ami a vízbûl vonja ki a zoxigént, ha arra még emlékeztek, meg egy csendesóceánt, míg a többiek szinte ódákat írtak a sivárságról és a szürkeségrõl, én meg - haha - odaírtam az általam elképzelt tenger alá, hogy párnatenger, mert hogy a csendesóceán és a párnatengert csak egy betü választja el, az egyik tyynimeri, a másik tyynymeri. Nem is lett volna vele baj, de a lapokat be kellett adni, és valaki felolvasta mind, s a sok szép írás között az én rajzaim... meg a hibás írás, szóval fasza volt, adott egy nagy löketet az önbizalmatlanságomnak. Aztán mikor le kellett rajzolni a "ha a bánatom bõr lenne", akkor nekem az elefántbõr jutott eszembe, mint valami szürkeség, s rajzoltam egy elefántot. De most komolyan, hogy lehet egy fogalmazást írni arról, hogy "ha a bánatom egy bõr lenne...", tehát hogy így kezdõdjön... Komolyan mondom, a finnek nem százasok. A keresztrejtvényükön is látszik, hogy máshogy gondolkodnak.

Közben rájöttem valamire. A mi családunkban az volt a szokás, hogy a nagyapámnál rengeteg rokon összejött vasárnap ebédre, az összes unokatestvér, nagybácsi, nagynéni, mind ott voltunk egyrakáson, s ugyanez a szüleimmel is, anyukámnál mindig két vagy három fordulóban ebédelünk, ha otthon vagyok (és ha a szanaszét költözött huszonéves gyerekeimte össze tudom trombitálni barátnõstõl, barátostól egy helyre), szóval hozzászoktam a nagy és szociális családhoz, erre nesze, itt vagyok az isten háta mögött egyedül, sehol senki, akire halálom esetén számíthatnék, hogy elkaparjon.

Ja, ezt valaki meg is említette a múlt héten, hogy amikor Tájföldön volt, kórházba került, és amikor megkérdezték, hogy baj esetén kit lehet értesíteni, ki a legközelebbi hozzátartozója, akkor elsírta magát, mert a férjét már nem mondhatja... Nekem sincs senki, akit beírhatnék, a szüleimet hiába hívnák Magyaroszágon, onnan sem eltemetni nem tudnak, de még csak meg sem értik, amit a finn orvos esetleg mondana vagy kérdezne (adhatnak-e vérátömlesztést, kivehetik-e a szerveimet, stb). Az egyetlen, aki rokonom itt van, az a 8 éves gyerek, de õ sem sokáig, mert már mindjárt 9. De õ kiskorú, a temetésemrõl nem tud intézkedni. Hát irjam be az exet? Azt már nem! Szóval nekem mikor megkérdezte az üzemorvos, azt mondtam, hogy a legközelebbi hozzátartózóm Jézus, mikor azt mondta, hogy az nem lehet, akkor megadtam annak a papnak a nevét, aki konfirmált, vagy hogy mondják ezt az evangélikusok.

Aztán haza jöttem, és ezen mélyen elgondolkodtam, hogy itt vagyok tele szociális igénnyel egy hideg és távoli országban teljesen egyedül. Kurva bátor vagyok. Na ezt, hogy bátor vagyok, csak ketten írták a lapomra (bezzeg azt, hogy nyitott, legalább nyolcan).

Azt szokták mondani, hogy ha nagy a vágyak/igények és a valóság közötti szakadék, akkor elégedetlenség van, ami az embert megbetegíti. Vagy a helyzetet kell felemelni az igényekhez, vagy az igényeket kell lejjebb szállítani, máshogy nem megy a hegy Mohamedhez. Szóval vagy elfogadom, hogy remete életet élek, vagy elmegyek oda, ahol sokkal több rokonom van.

Imádkozom is rendesen, hogy mindenki jól ikszeljen április nyolcadikán. Mert ha nem nyer a fidesz, és elszámoltatnak mindenkit, akkor nekünk annyi, a finnországi magyarok nem kapnak állami támogatást többet EU pénzekbõl... S mi lesz, ha visszajönnek a komcsik, meg beáramlik európába a sok migráns. Európát csak Vezérviki tudja megvédeni. Remélem, mindenki tudja a dolgát.

A francba, hogy keveredtünk ide. Ja a magány. Hogy vagy találok valakit gyorsan magamnak, vagy nem, de más választást el se tudok képzelni.

Ui. Ma átment elõttem egy fekete macska. Balról jobbra. Jelent valamit?