Mindig van új, s még újabb...
Ha valami bajomból kigyógyulok (veszitek észre a szóban elbújó hüllõt?), mindjárt jön egy másik. Épp most nyugodhatnék meg a pöttyek miatt, most újabb pattanás miatt aggódhatok. A francokat aggódok. Apám mondta, hogy annyit járt orvoshoz, egyszer megúnta, aztán 20 évig nem volt semmi baja.
Harcoljak-e a sors, az isteni akarat ellen? Ha mindenféle küzdelem nélkül kövér vagyok, nem kövér, inkább erõsen túlsúlyos, ez bizony valami sors, esetleg sorscsapás, feladat, vagy isteni terv, és ha jó gyermeke akarok lenni mindannyiunk közös atyjának, akkor nekem nem szabad tiltakoznom ellene, hanem viselnem és cipelnem kell a keresztet. Én csak ezt a pár kilót cipelem, de mi ez ahhoz képest, amekkora keresztet Jézus cipelt. Na akkor befoghatom a pofámat.
A hétvégi beszélgetésem a pappal tanulsága is az lehet, hogy mi magyarok nem vagyunk hajlandók elfogadni a sorsunkat. Voltak népek, akik viszont szótlan elfogadták. Egyik sem világhatalom...
Hát, nem is tudom, mit mondjak. Ha fáj, legalább tudom, hogy ébren vagyok.
3 megjegyzés:
Nem akarok kotozkodni, de a tulsulyos emberek 95%-nak gyenge az akarata. Nem tudja megallni, hogy ne egyen sokat, edeset, hizlalot. A maradek 5% tenyleg beteg, szervi problemak miatt tulsulyos.
En a 95%-ba tartozom. :) Es vigyorgok ezen, mert mar tobbszor bebizonyitottam magamnak, hogy megfelelo onkontrollal lehet fogyni, csak oltari nehez azt a kontrolt gyakorolni.
Szoval ne keress kifogasokat, negyedeld meg a napi kajat, es allj ra merlegre 1 honap mulva. Tadaaam. ;)
A sorsrol, meg annak elfogadasarol eszembe jutott a Szozat.
Amugy meg nem tudom. Tenyleg el kell fogadnom a sorsom? Nem harcolhatok ellene? Szerintem harmoniaban kell elni, nem harcolni, nem ellenkezni, hanem szepen alakitani. Lassan, de biztosan. Harcolni nem erdemes ellene, mert a harc eluzi a nyugalmat, a lelki nyugalmat, feszult leszel, nem tudsz elazulni, koncentralni a fontos dolgokra.
Annak idejen a Szamurajok nagy harcosok voltak. Tudod mi volt a sikeruk egyik titka? Megbekeltek a sorsukkal, elfogadtak a halalt. Ugy mentek ki a csatamezore, hogy nem volt semmi, ami akadalyozta oket. Nem kellett arra gondolniuk, hogy mit kell meg veghez vinni az eletukben. Nem szamitott, hogy az a nap az utolso, vagy sem. Es ezek utan egyben jottek le onnan, pontosabban azok, akik nem igy mentek ki harcolni, azok kevesbe voltak sikeresek, es elestek.
Miert irtam ezt le? Nem tudom, eszembe jutott a sorsrol, meg az elfogadasarol. Ugy kell elni az eletunket, hogy ne legyen semmi, amit megbannank. Es akkor elore tudunk lepni, nincs ami vissza tartson.
Igen, tudom mar. Szoval, ha ugy erzed, hogy ugy 40 ev mulva (ugye midlife crisis), meg fogod banni, hogy nem fogytal le, akkor tegy meg mindent erte most. Ha nem fogod megbanni, akkor tolj be meg egy tortat... :)
Hali Botond,
találtam neked egy egész korrekt betegséget mielôtt mindenféle halálos kórt vizionálnál magadnak: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hashimoto-thyreoiditis -- nézesd meg a pajzsmirigyedet esetleg...
Üdv
egy másik hipochonder (R.)
Megjegyzés küldése