Maradék

Maradékot hoztam ebédre. Mindig megmarad, amit a hét végén fõzök. Persze, azért is fõzök, hogy ne kelljen lemenni a munkahelyi étterembe. Kell a pénz másra. Kb harmadába kerül, ha magam csinálom, de ott kell állnom a konyhában, ahelyett, hogy a szabadidõmet másra fordítanám.

Ha a szabadidõmet munkára fordítanám, ha a munkaerõmet el tudnám adni az esti órákban is, ha tudnék plusz pénzt csinálni fõzés helyett, akkor eszem ágába se lenne azon gondolkozni, hogyan javítsam a savanykásra sikerült paradicsommártást. A mérnöki óradíj túl drága ahhoz, hogy konyhában ácsorgásra pazaroljam.

Ha fõzök, az kétszer olyan drága, mint ha dolgoznék, és étteremben ennék. Változatosan. Egyszer kínait, egyszer indiait, egyszer hamburgert, mediterránt, magyarost, vagy kontinentálisat. Az én konyhatudásom elég egyoldalú ehhez képest. Úgy néz ki nem vagyok képes eladni a munkaerõmet, nem találok megfelelõ másodállást. Annak meg, hogy munkaidõ után beálljak egy pizzériába, vagy egy étterembe kisegítõnek, nem sok értelmét látom. Fazékból bográcsba. (mint csöbörbõl vödörbe)

Ha lenne családom, az más. Akkor az erköcsi fizetség, hogy gondoskodhatok másokról, kárpótolna a kiesõ jövedelemért.

Útálom a maradékot. Nem szeretem két nap ugyanazt enni, de kénytelen vagyok. Kaját nem dobunk ki, mondják a gének, és kénytelen vagyok dobozolni és elhozni a tegnapit, a tegnap elõttit, meg az azelõttit. Mert megmarad. Mert lehetetlen egy személyre fõzni.

Kicsit cserélegetem: ami tegnap volt vacsorára, majd holnap lesz ebédre. Ma a tegnapelõttibõl hoztam. Ami ezen felül megmarad, mert kb 3-4 adag lesz egy fõzésbõl, az megy a fagyasztóba.

Na igen, az extra költségek. A múlt héten bedöglött a fagyasztóm, már másodszor ebben az évben. A szépen bedobozolt, felcímkézett, finom magyaros ételek mentek a kukába. Elég nagy veszteség egy ilyen extra kiadás, hát még az idõ, amit ezeknek a megromlott ételeknek az elkészítésére fordítottam.

Egyedül élni drága. Nehéz egyedül. Ugye, nem kell ragozzam?