Nehéz egyedül

A gyereknek kerestem adventi kalendáriumot. Elmentem a Toys-R-Us-ba, ott akciósan láttam egy lovasat, mióta pónin lovagolt, meg van veszve a lovakért, de valami márkátlan szar volt, nem vettem meg. Reméltem találok hasonlót legós kiadásban. Azokat a lányos legós kalendáriumokat únjuk, kis vacak kiegészítõk vannak benne, feleslegesek. Átmentem a másik játékboltba, ott sem volt jobb, aztán vissza a Toys-ba, és megint vissza a másikba, végül a nagy áruházba, mégsem vettem semmit.

Nem tudtam megállni, elmentem mégis a mormon templomba. A boltolás miatt lemaradtam a sacrament meetingrõl, ahol kenyeret és vizet adnak, és az is élhet vele, aki nincs megkeresztelve. A gyerekek is. Nem akarok megkeresztelkedni, félek, hogy beszippantanak, visszaélnek a nyomorult helyzetemmel, de jól esik beszélgetni velük istenrõl, Jézusról, a megváltási tervrõl, a halál utáni élet igéretérõl.

Jó lenne hinni benne. Szeretnék megtérni, vagy megvilágosodni, ha megszállna a szentlélek. Szeretném, ha nekem is olyan erõs, stabil hitem lenne, mint nekik, mert akkor nem félnék haláltól, megszûnne az aggódás. Érdekbõl járok oda, jobb életet akarok, mert szar egyedül. Ha lenne egy társam, akivel kézen fogva mennénk oda, vagy ha legalább ismerõseim, barátaim járnának oda, hogy ne legyek egyedül, mert nem születtem mormon családba, már biztos alámerültem volna.

Egyelõre nem tartozhatok oda, mert dohányzom, mert iszok alkoholt, és mert nem akarom odaadni nekik ismeretlen célokra a fizetésem 10%-át. Akkor éhen is halnék, épp csak kijövök a pénzbõl. És ha bedöglik a hûtõ, vagy ha kilyukad a fogam, nem tudom, mibõl gazdálkodom ki a javítást. Egyszerûen nem futja a tizedre. Ezt nem értik a mormonok. Nekem elöbb tudni kell, mire számíthatok, és mennyibe kerül. Majd ha rendbejön az életem és tisztán látok, és nem kell a fogamhoz verni minden garast, majd akkor önként és dalolva megyek oda. Szeretem az énekeiket.

A papsági gyûlésre nem maradtam ott, mert rohantam az angol nyelvû evangélikus gyülekezetbe. Ott úrvacsora volt, nem akartam kihagyni. A zene pocsék volt, az énekes hangja tompa, nem élveztem. Tömeg volt, és a pásztor körbe állva akarta osztani az úrvacsorát. Ezzel minden alkalommal befürdünk, mert nem férünk el. Ott maradtam a szeretetvendégségre, hogy egy kicsit szocializálódjak. Valaki üzleti ajánlatot akar tenni, megbeszéltünk egy találkozót. Ismerõsök babáját csodáltam, mekkorát nõtt egy hónap alatt. Konstatáltam, hogy nincs új nõ, megittam a kávét, és leléptem.

A mormon templomból, pontosabban kápolnából a templomba menet bekattant valami. Ciki vagy nem, elsírtam magam. Hogy ha így megy tovább, kénytelen leszek oda csatlakozni, ahova nem akarok. Mert annyira szeretnék valakinek jó lenni, fontos lenni, valahova tartozni, szeretnék új családot, és mióta a feleségem elhagyott, ezt a törõdés érzést csak a mormonoknál érzem.

Minél többet beszélek velük, minél több programjukra megyek el, minél több családhoz visznek el a misszionáriusok, annál több új ismerõst, már majdnem barátot szerzek, hogy kezdem jól érezni magam velük. Na ja, a legjobb haverom egy kerek misszionárius, vidám amerikai gyerek. A gond csak az, hogy a misszionáriusok 1-2 év után haza mennek. Mint az a szõke szemüveges lány, akinek anyám telkérõl hoztam tököt. (Örült nagyon a tökömnek.) Mert náluk az mindennapos, itt meg nem lehet ilyet kapni. Neki most telik le a másfél év, megy haza. Aki utána jött, az nem ennyire intelligens, vele nem olyan élvezetes beszélgetni. Elégedetlen vagyok.

Aztán este gondolkozva még az villant az agyamba, hogy azért járok ilyen helyekre, azért mondom el mindenkinek a bajaimat, mert nincs egy jó barátom, akivel ezeket a dolgokat meg lehetne beszélni. Az egyedüllétet, az aggódást, a kilátástalanságot, az anyagi gondokat. És mivel nincs egy ilyen, elmondom mindenkinek, hátha valaki elvállalja - legalább egy 10 percre - a jóbarát szerepét. Aztán lejáratom magam a szemükben, mert nem értik, miért szenvedek, mikor szinte mindenem megvan.

Most ilyeneken kesergek, és ahelyett, hogy elmennék aludni, új blogot kezdek, és bámulom a HBO-t. Pedig a holnapi hittanra is tanulni kellett volna...