A december várakozás, várjuk az év végét, az új évet, Jézus eljövetelét - tegnap errõl beszéltek a templomban. A pap naptárt, órát, munakello-t (konyhai idõmérõt) mutatott, arra emlékeztetett, hogy a 4 adventi gyertyát a visszaszámlálás, a várakozást miatt gyújtjuk meg.
De mire várunk? Jézusra, a királyra, hogy eljöjjön, és ítéljen. Elgondolkoztam, vajon várom-e? Mert ha eljön, akkor egyrészt megítél (mi van, ha nem voltam elég jó?), másrészt átkerülünk egy másik, örök világba. Akarom-e? Akarom-e itthagyni mindazt, amit itt összeszedtem? Autót, lakást, barátokat, feleségeket, gyerekeket, ezt a földi életet? Akkor mire volt jó ez az egész ittlét?
Azt hiszem nem vagyok még kész rá. Szépen elevickélnék még ebben a világban, hisz olyan izgalmas, és olyan sokszínû, és még olyan kevéssé ismertük meg a logikáját és a mûködését. És azt hiszem, az emberiség sincs még kész rá.
Persze, ki ne vágyna örök életre. De mi van akkor, ha nem jöhetnek oda azok, akik számítanak, akik fontosak?
Belátok a kulisszák mögé: a titkárnõ most hozta ki a raktárból a karácsonyi díszeket, most teszik ki a munkahelyi kávézóba a feldíszített fenyõfát, betlehemi jászolos makettet, teszi a várakozást ünnepélyessé és emlékezetessé. Ejh, ne siessünk annyira. Elõbb tanuljuk meg szeretni egymást.
Persze már megint azon kesergem, hogy engem ki fog szeretni? Magamat kell szeretnem, mert mindenki másnak idegen vagyok. Tudom, a gyerekeim, meg a szüleim, de az olyan ritka, míg velük találkozhatom, azt valahogy ki kell bírni. S mégis szememre vetik, ha önzõ, önszeretõ vagyok.
Ha csak egy kicsit erõsebb lenne a hitem... Igen, azt szeretném. Akkor talán nem félnék a végétõl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése