Már megint azon kapom magam - jé, eltelt egy év - hogy megint kint fekszem a kerti székben az udvaron, és az eget bámulom. Szabadjára engedem a gondolataim, hadd kergetõzzenek a csillagok között, a Cassiopea (Fiastyúk) a kedvencem, a Göncöl szekeréig, meg vissza. Bambulok, szememmel követem az égbolton átvonuló mûholdakat, apró csillagok, amik mozognak, nem túl gyorsan, de nem is lassan. Aztán hopp, ott egy. Zsibbadok és fázok, egyre rövidülnek a nappalok és sötét van, de még várok, hátha jön mégegy. Közben próbálom összeterelni a gondolataim. Betárazva a kívánságok, és priorizálok: melyiket kívánjam elõbb, melyik a fontosabb? Hát mi ez, ha nem önzõség? Mint a négylevelû lóherék, vadászom a szerencsét.
Valahol azt olvastam a héten, hogy a vallásosság és az asztrológia, meg a fekete macska, meg a lóhere nem fér össze. Pedig van benne közös, a lényeg az, hogy számba vegyük és megfogalmazzuk magunknak, vagy egy felettes lénynek, szellemnek, ha más nincs, akkor az univerzumnak a kivánságainkat, mit szeretnénk. Rövid és hosszútávú célok, segítség, útmutatás. Lehet, hogy az a külsõ hatalom, Isten, a hitetleneknek meg az univerzum, vagy a tudatalatti az, aki ezeket a kívánságokat megvalósítja.
Kezdek elaludni, mikor érzékelem, hogy már javában elmúlt éjfél, hideg van, és már nem tudok újat kitalálni, szinte mindenf fontosat kimondtam, és már a következõ feladatra koncentrálok: ezt a bejegyzést fogalmazom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése