Mai tanulság: élni kell

A mai nap tanulsága (pontosabban a tegnapié):

Ha látni akarom, hogy nõ föl a lányom, élni kell.

Úgy néz ki ilyen egyszerû dolgokat is le kell írnom, mert a nagy gondolkodásban végül racionálisan levezetek ilyen természetes, józan paraszti ésszel is belátható dolgokat, s mégis képes vagyok elfelejteni, és olyan dolgokat csinálni, ami ezzel szembemegy. Ott van pl a dohányzás, de rég abba akarom hagyni. Köhögtem, és nem esett jó, és amint csillapodott a köhögés, már megint megyek mérgezem magam. Ott van az önsajnálat, meg az önpusztítás, a két végén égetés, és ott van az egészségemre nem vigyázás, a testem elhanyagolása, pedig ez hordozza a lelket, ebben erõsen hiszek, és ha a test meghal, belegondolni is rossz, hova kerülök, egyenesen a kondérba a pokolba.

Ha nem írom le, nem tudom visszaolvasni, ha nem tudom visszaolvasni, folyton elfelejtem, tehát leírom.

Tegnap találkozónk volt, és ahogy kezet fogott a tanítónénivel, az olyan felnõttes volt. Aztán ahogy egyre inkább megeszik mindent, már nem mondja mindenre azt, hogy csoki. Változik a gyerek, és mindjárt olyan lesz, mint a másik, aki az egyetemet nyögi, és pasizik, és ezt látni kell, hogy fejlõdik. Már amennyire elvált emberként, távoli szülõként ebbe belelátok. Nekem minden héten, mikor találkozunk, van valami új, úgy tûnik, hogy kvantált, lépcsõszerû a fejlõdés, nem lineáris, vagy legalábbis kétszer deriválható emelkedõ,  Tehát látható valami változás, fejlõdés minden találkozón.

És élni kell. Mert képes vagyok mindent megtenni annak érdekében, hogy a szenvedõ szerkezetet befejezett múttá alakítsam. Hogy tegyem magam pozitívvá, vidámmá, életszeretõvé, energiával telivé, ha folyton csak a hibákat, a negatívat veszem észre, a pocakomat, a szerencsétlenségemet, és a "hibás", de legalábbis a normális (eloszlás) -tól eltérõ gondolkodásomat, és a defektes személyiségemet? És az ennek következtében üres pénztárcámat?

Olyan folyamatláncokat akartam leírni, mint a

magány -> panaszkodás -> rosszkedv -> zabálás -> elhízás -> cukorbetegség vagy
magány -> panaszkodás -> rosszkedv -> zabálás -> elhízás -> szív és érrendszeri betegségek,

vagy

magány -> társaság igény -> kocsma -> alkohol -> májnagyobbodás

vagy

magány -> üresség érzés -> mindent meg akarok venni -> elszegényedés -> adósok börtöne vagy öngyilkosság

vagy ugyanebbõl: üresség érzés -> pótcselekvés -> dohányzás -> tudõrák

és még tetszõlegesen folytatható a sor.

Talán ezek elrettentenek, és elveszik a kedvem a panaszkodástól, az önpusztítástól, a dohányzástól, a zabálástól, talán meghozzák a kedvem a sportoláshoz, lefogyáshoz, és ahhoz, hogy végre felvegyem azt a kurva rózsaszín napszemüveget.

---
Egyébként ma megint jó napom lesz, tádámm, utazok! Nem is akárhová, de pssszt, ez titok.

Közbem megszólalt az ébresztõóra, nem tudtam aludni, már egy idje a fentieken törtem a fejem (agyalás -> nem alvás -> két végén égetés -> kifáradás -> immun rendszer leamortizálása -> betegségek), szaladnom kell a következõ dolgomra, ami borotválkozás -> reggeli -> csomag ellenõrzése -> öltözés -> indulás munkába -> dolgozás ezerrel -> rohanás a reptérre -> hurrá nyaralunk, de nem, mert még meg kell írni a holnapi beszédem, és meg kell próbálnom nem azon agyalni, hogy de milyen rosszul áll a 110 kilós pocakomon a zakóm, és a nadrág sem illik hozzá, de mit csináljon az, aki elhanyagolta magát, és ekkora sörhast növszetett, amirõl persze mindenki tudja, hogy nem a sörtõl van (alig iszok), inkább a pizza, de mindegy is, ha van van, és hiába bármi, ha nem tudok ellene tenni, de, talán meg lehetne kérni a dokit, hogy a normális (nem, nem normális, de a határokon belül van) pajzsmirigy hormon szint ellenére adjon egy kis gyorsítót, mert feldagadok, s elszállok mint a lufi vagy a Lufthansa.

Sebaj, este már jó bajor sört és currywurst-ot (így írják) kompenzálok magamba.

Olcsóbb ott a cigi, vagy innen kell vinni drágát?