Ez a fenti idézet egy Esterházynak írt levélbõl van, de kb a Pekka Simojoki koncert óta érzem, hogy igaz. Meg mikor megjelent egy régi ismerõs, hogy rákos volt.
Próbálom megfixálni magam, hogy ne fukarkodjak, ne kerüljem a tükröt, ne meneküljek itthonról a magány (a magammal való kettesben levés) elõl, hogy tudjam szeretni magam. Erre vasárnap milyen bûnvalló imát olvasunk? Bûnt követtünk el, mert "... nem szerettem úgy felebarátaimat, mint önmagamat." Ezek szerint az ön-szeretet bûn, és én mégis erre törkeszem. Aki elhagyott, az is azt mondta, hogy csak magammal foglalkozom. Ezek szerint nem az a gond, hogy nem szeretem magamat, hanem az, hogy túlságosan is? Akkor most nárcisztikus vagyok, vagy önostorozó? Esetleg mind egyszererre?
Tele vagyok várakozással, hogy valami jó dolgok fognak történni. Itt van valami változás a levegõben, érzem, hogy mindjárt felrobban, mint a kipattanás elõtt álló rügyek a tél végén, de hisz még csak most jön a sötét és zord tél, és hidegek a magányos téli éjszakák.
Lélekmelegítõ zenét hallgatok, és ábrándozok. Hogyan is tovább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése