2017. február 16., csütörtök

Segíteni másokon vagy elõbb magamon?

Mikor újra kijöttem Finnországba, szembe kellett nézni a ténnyel, hogy a gyerekeimet majd ritkábban látom, ha távol leszek. Persze távol akartam lenni az extõl, érzelmileg és fizikailag, új életet kezdeni. Ehhez adott volt egy ország, ahol már éltem, és aminek a nyelvét elfogadható szinten beszéltem. Akkor azt mondtam magamnak, meg a gyerekeknek (ők is éltek kint 5 évet), hogy majd ha befejezik az iskolát, dönthetnek, hogy visszajönnek utánam, vagy ott maradnak, tehát több lehetőségük lesz az élet elkezdésére. Közben befejezték a középiskolát is, és még egyik sem döntött úgy, hogy kiköltözne, de a lehetőség még mindig adott.

Most, mikor azzal küzdök, hogy amikor a gyerekek felnőttek, a második házasság is befuccsolt (most már nem mernék újra házasodni, pedig egyedül pocsékul érzem magam), és nagyon egyedül érzem magam, és már a havi 1-2 hazarepülés sem vonz annyira (bár feldobnak azok a hétvégék, de sokba kerül, nem tudok félre tenni, tartalékot gyűjteni váratlan kiadásokra, előtakarékoskodni nyugdíjas koromra, sem a gyerekeimnek spórolni jogosítványra, kocsira, lakásra, az életben elindulásra).

Itt állok tanácstalanul, hogy hogyan tovább, merre, mit kellene tenni. A családban az embernek megvan a maga helye, a napi feladata. Erről már írtam: "hazatalicskázni a pénzt", biztosítani a megélhetést, gondoskodni a családról... Család után, mikor a gyerekek kirepülnek, vagy beüt a válás, gondolom más is szembenéz ezzel a középkor-problémával (midlife crisis). Nekem ez korán jött, még előttem lenne a fele élet. S most itt azon vacakolok, hogy éljek-e még, és hogy miért érdemes élni, ha nem jönnek azok az örömök, vagy ha jönnek, akkor lassan, ritkásan, s közben leamortizál az élet. (Na meg a test öregedése is itt van, nem tudom elfogadni, hogy nem úgy hajlik a derekam ahogy szeretném.)

"Hova tovább?" - jön a kérdés minden nap. "Előre menekülni!" - jön szinte azonnal a berögzült válasz, de most nem segít, elfutni a problémák elől nem lehet, ahogy az ember öregszik, egyre inkább kockázatkerülő lesz, s bár vonzó lenne a gondolat elmenni valami melegebb országba, délre, vagy keletre (India?), esetleg a tengeren túlra Kanadába vagy Ausztráliába, újra nősülni és csinálni még egy gyereket, újra családot alapítani, hogy legyen feladatom, de nem, ezekről lassan le kell mondani, nincs már bennem annyi mersz, annyi energia, hogy egy ekkora változásba belefogjak. Haza is mehetnék, de oda? Ahol az emberek képtelenek összefogni és felszámolni a korrupciót? Ahol leépítették a demokratikus államot, és csak a rokonok meg a barátok kapnak támogatást és megrendelést? Ahol nincs kórház, nincs iskola, nincs szociális biztonság? (Hogy jártak az "önhibájukból munkaképtelen" mozgássérültek? Hogy jártak a nem létező munkanélküliek és a nem létező mélyszegénységben élők?) Az igazságtalanság csak felbaszná az agyam. Nem, haza nem tudok menni.

Ahogy itt gyötrődöm ezen a kérdésen, hogy mit kezdjek az életemmel, kezembe akadt egy könyv, "know your why", ami kb erre a kérdésre keresi a választ. Vallásos alapon. Mi az az elhívatás, az a feladat, amire rendelve lettem? Átfogalmazva: mi a karmikus feladatom? Minek vagyok itt a Földön?

A buszon idefele jövet jött egy idézet. Jézus első mondata/kérdése a nem tudom melyik evangéliumban: "Mit akarsz?" Most beugrott valami. Hirtelen megérzés, vagy intuíció. Eddig az volt a default válasz, hogy "boldog lenni", de ezt már többször körbejártam, megfoghatatlan, mert azt sem tudom definiálni, mi az, hogy boldognak lenni, hát még azt, hogy mi segít ehhez hozzá. Most egy új, talán jobb választ dobott a tudattalan: "Másokon segíteni." Ott volt ez mindig is, be is van írva valami excel táblámba, ahol a napjaimat tervezem, hogy ez az életem célja, hogy másokon segítsek, de ma ott világított aranysárga betűkkel, katartikusan, szinte a homlokomba égve.

Segíteni a gyerekeimen. Hogy tudok innen a távolból? Itt maradva. Megadni nekik a lehetőséget, hogy bármikor ide jöhessenek, ha otthon elfogy az élettér. Ha nem akarnak beállni seggnyalónak, ha nem akarnak adót csalni, ha normális nyugdíjra vagy szociális ellátásra tartanak számot, ha demokráciát és szabadságot akarnak. Anyagilag is tudom (tudnám) őket támogatni, de ahhoz az kell, hogy rendbe szedjem a pénzügyeimet, tehát most kevesebbet fogok utazni, alapot képzek, havonta félre teszek nekik egy kisebb összeget, hogy legyen majd miből adni a fentiekre (M* fiam vidéken tanul, neki havi zsebpénz kellene, V* fiam megcsúszott a jégen és összetörte a kocsiját, neki adhatnék a javításra, L* lányom meg jó lenne, ha befejezné, az egyetemet, meg családot alapítana, mert úgy látom azt szeretne, nekik vagy a közös lakásba tudnék adni indulót, vagy valami háztartási gépre valót).

Segíteni másokon. Eddig is végeztem önkéntes munkát, ezt most csökkentettem, mert azt vettem észre, hogy nem maradt időm másra. Most ezt félre teszem. Segíteni az tud, aki képes, akinek magának is gondja van, az előbb szedje rendbe magát, aztán segítsen másokon.

Na ez a pont egy kicsit bűzlik. Hogyan segítsek, ha nincs miből adni? S ezzel meg is magyarázom önzőségemet, miért lépek vissza az önkéntes munkától, a szervezet vezetőségéből, meg egy sor más vállalt feladatból. Elmegyek a sebeimet nyalogatni, új erőre szert tenni, hogy aztán újra, újult erővel tudjak másokon segíteni. Francokat. Nem. Önző vagyok, vagy legalábbis az alap létszükségleteimet akarom rendbe tenni. Egészség, biztonság, anyagiak. Majd aztán jöhetnek a társas és szociális kapcsolatok.

Ma a buszon, mikor bevillant ez a "másokon segíteni" mondat, az a kép jutott eszembe, ahogy Rijckenborg írja az alkémiai menyegzőben, hogy a gödörből az emberek ki akarnak jutni, de csak akkor tudnak, ha fentről valaki kihúzza őket. Mi van, ha nincs fent senki, akibe bele kapaszkodhatnék, aki kihúzna? A vállamra állva segítek előbb feljutni másoknak, s ha elég sok felment, majd felhúznak engem is, a segítőjüket. Hogy néz ki ez a valóságban? Gyengén is tudok ötleteket adni, tanácsot adni, segíteni másokat, hogy boldoguljanak az életben. Majd talán megszánnak, és maguk után húznak, ha nekik már jól megy. Ezt akarom?


Most akkor a nagy kérdés, hogy előbb elvonuljak-e magányomba, hogy megerősödve visszajöjjek, vagy kezdjek el másokon segíteni (folytassam-e az önkéntes és egyéb támogató munkát), és az majd engem is megerősít.

Nem tudom, ezt még ki kell találni. De az biztos, hogy célok és feladatok nélkül teljesen feleslegesnek érzem magam. Meg nagyon magányosnak.

Nincsenek megjegyzések: