Szép idõk

Ma szervizben volt a kocsi, úgy néz ki minden akut baja elmúlt, s szép, mint mindig, mint régen, újkorában, lehet hajtani, szelni a várost, meg a zöldellő finn rónaságot, mert hisz épp elkezdett zöldellni Finnország, a fákon kb körömnyi zöld levelek, hogy örüljön a lelkünk. "Mennyire zöld? Szuperzöld." (5. elem)

Reggel busszal mentem dolgozni, visszatért a szép idők emléke, amikor még busszal jártam, volt időm olvasni. Igaz, mióta autóval járok, tovább alhatok, de rosszabbul is, hogy hiányzik a mindennapi betevő gyaloglás. Pótlandó, kijárok az erdőbe úgymond kocogni, bár a 3,3 kilométeres duplakörön még csak 3 rövid szakaszon szaladok, de nem kerget a medve, és ahogy a mondás mondja, amit P* barátomtól hallottam, nő, busz villamos után nem futunk, mert jön a másik. Avagy szégyen a futás, de jól tönkreteszi a térdeket.

A buszon mellém ült egy jól öltözött nyanya, nézegetem miforma, s alig húztam be a hasam, hogy odaférjen, máris felkiált finnül, hogy jé, Betond, te itt, s mi újság.

Mondom is magamban hogy állj ki vagy, honnan jössz és mit csinálsz, s legfőképp, miért zavarod köreimet, de mire kibeszéltünk mindent, s leszálltam, utólag minden eszembe jutott, hogy egy helyen gályáztunk.

Annyira jó érzés mindenféle váratlan helyeken botlani rég nem látott ismerősökbe. Leginkább azt élvezem, ahogy lassan beugranak emlékek, a tárgyalók, ahol a projekt meetingeket tartottuk, a dohos pinceszinti kávézó, aztán az ügyfél, meg a beszállító is, ha nagyon akarom, visszakereshetem a linkedinen, mert a memóriám már nem a régi, megszépítette az idő köde, mert az idő mindent egyformán fehérre, tisztára, színtelenre színez, na meg azt [is érdeklődve, kíváncsian figyelem belül, akár már élvezem], ahogy kétségbeesetten keresgélek az emlékeimben, hogy vajon hogy hívják. Kérdem is egyenes udvariatlansággal, hogy "és mondd, mi volt a neved, Paula?" s mondja, hogy P*, egy másik p-betűs nevet, lám részben még jó a memóriám, de ő emlékszik, amikor lecseréltem a nevem valami habsburgosabbra, és az új nevemre nem figyeltem oda.

Ezen információk hiányában is jól el tudok beszélgetni bárkivel, vannak azok a mindig elsüthető kérdések, hogy "és még mindig ugyanott dolgozol?" vagy !most éppen mit csinálsz?" "A buszon ülök és veled beszélek" helyett jön a válasz, amiből látszik, hogy neki is még csak most oszlik a köd, hogy most áll össze benne, tapogatózunk mindketten mint vak a sötétben (pedig annak a nap is egyformán fekete), és rakjuk össze, hogy kollégák voltunk, de vajon mikor és hol, és ki volt kinek a főnöke? Projekt managerként ő volt magasabb pozícióban, de én voltam a megbízó képviselője. Bonyolult. Szimpatikus. Öregszünk - mondja, és már Nokia sincs. Ebben egyet értünk, és a winfos telefonomra gondolok, ami olyan szép képeket csinált mindaddig, amíg - de tudjátok.

Aztán este elmentem beszélgetni arról, hogy mi az élet értelme, s megbeszéltük, hogy a bácsi, aki a könyvet írta, nem volt egy író, s főleg nem mérnök, mert képtelen volt a fejezetcímekhez megfelelő tartalmat írni, össze vissza csapongott a témák között - mint én itt, de ha nekem van egy blogom, amiben van 5000 oldalra való saját írás, nem copy-paste "munka", akkor adjam ki belőle a javát, s meg is van az életem hátralevő 5-25-45 évére való munka, feladat. Basszus, 5 éve mondta Cs*, hogy írnom kellene.

S most itt a hegy, ahhoz egy teljes és mindenható isten kell, hogy ezt a hegyet szépen lepakoljam, 5000 oldalból kiválogatni, aláhúzzak, és összerendezzek valami könyvre valót, mikor arra sincs időm, hogy annyit ússzak, kondizzak, és gyalogoljak, hogy eladható formába hozzam a testem, hát még hogy a legjobb Helsinki, Rovaniemi meg Oulu tippeket megírjam, meg a máshonnan összeollózott, de letesztelt Barcelona, Koppenhága utakat összefoglaljam, meg azt, hogy hogy veszek ingyen repjegyet... Meg tele van a fejem történetekkel, mint az a betondos, de ezeket már ismeritek.

Most pl az vívta ki a közösség elismerését, hogy a blogom 11 éves, hogy akkor még nem is volt blogger (de volt), meg hogy lehet annyit írni, S*, a majdnem misszionárius frissnyugdíjas 2 hónapig bírta, aztán kiadta könyvben az afrikai kalandjait.

Lám, más kevesebbel is beéri, én vagyok csak elégedetlen, türelmetlen, rohanós.

Tegnap este már 11-kor elmentem aludni, a mobiltelefonon hajnal 1 lett, mire a fentieket bepötyögtem, s arra ébredtem, hogy kipottyan a kezemből a telefon, s most beérve fejezem be, mert így egy pöttyet gyorsabban írok és kevesebbet emlékezek.

Még ezt elmesélem:

Reggel arra ébredtem, hogy csiripelnek a madarak. Van egy olyan ébresztőórám, ami gyengéden ébreszt, beállítom az időt, és a megadott idő előtt valamennyivel elkezdi felkapcsolni a napfény ekvivalens lámpát, előbb csak dereng, pitymallik, aztán a hasamra sütve röhög rajtam, mire végre észreveszem. Ennek az ébresztőórás lámpának van egy beépített madárcsicsergése, az is segíti az ébredést. Fél 8-ra állítottam, hogy meglegyen a 8 óra, de már 7 előtt csiripel, mint az állat, lenyomom, kikapcsolom, hiába, csak folytatja tovább, kihúzom a konnektorból, és még mindig csiripel. Akkor veszem észre, hogy éjjel nyitva maradt az ablak (ma 25 fok lesz, Finnországban, ember! meg fogunk dögleni), ott jön be a hang, gondolom a szomszéd is mélyen alszik, vagy már elmentek otthonról.

Avagy tényleg tavasz van.

Mondtam már, hogy körömnyi levelek vannak a fákon? Hát azt, hogy megnyílt a kinti medence, ma viszem a gyereket, mert ma kánikula lesz? És virágzik a cseresznyéskert Roihuvuoriban, a hétvégén lesz a hanami ünnep, amit 2-3 héttel el kellett halasztani, de megjöttek a cseresznyevirágok, hálás vagyok érte, (lefotózni nem tudom, mert mint már mondtam, meghalt a kamerás szupertelefon, ezért egyáltalán nem vagyok hálás, hogy gebedne meg a microsoft), este viszem a gyereket kirándulni, de csak az uszoda és a kötelező fagyi után. Mi így ünnepelünk.