A legfontosabb személy

A mormon misszionárius csajok mamák (csak az aliteráció kedvéért) megtanítottak imádkozni. Megszólítjuk az urat, ahogy õk nevezik, a mennyei atyát, megköszönjük neki, amit tőle kaptunk, megfogalmazzuk a kéréseinket, és közös ismerősünkre, az összekötõ kapocsra (gyk. a J-vel kedõdõ történelmi személyiségre) hivatkozva zárjuk az imát.

Elnézem ezeket a mormonokat. Mintha boldogabbak, kiegyensúlyozattabbak (és gazdagabbak) lennének, mint az átlagember. Próbálom megfejteni, miért érzem így.

Arra gondoltam, a mindennapi élet sikereinek egyik titka az lehet, hogy a vallásos emberek viselkedésére hat az, ahogy egymással törődnek a gyülekezetben, tehát kedvesebben, odafigyelve beszélnek idegenekkel is, s emiatt pozitívabban ítélik meg őket.

Kaptam egy üzenetet. Egy önjelölt költő irja, hogy örömmel talált az oldalunkra, s közös érdeklődésre hivatkozva felajánlja barátságát. Pontosabban eladni szeretné nekünk a termékét vagy szolgáltatását - gondolom, mert az oldalát nem csekkoltam. Mindjárt mondom is, hogy miért.

"Nagyon örülök hogy megtaláltam önöket. Nagyon sok verset, mesét írok. Mivel rokon nyelvet beszélünk, örömmel ajánlom fel segítségemet! Honlapom: (törölve).5mp.eu. Minden elérhetőségem itt. Kérem, keressenek fel! Üdvözlettel: Teréz"

Csak az hiányzott a levélből, és ezért tűnt az egész hiteltelen (és kéretlen) reklámnak, hogy mi volt az, ami úgy megfogta, mi volt az, amivel örömet okoztunk neki. Ha levelét egy imához hasonlitom, hiányzott a "köszönöm" rész. De ha eltekintek a vallásosságtól, és Dale Carnegie-re gondolok, akkor azt kellene mondanom, hogy ez ember elfelejti a legfontosabb szabályt. Ha még így sem világos, elárulom, hogy az elsõ mondat után kellett volna valami, ami elárulja, hogy miért.

Minden embernek a legfontosabb személy az életében saját maga. Ez igaz istenre is, akit elõbb dícsérni kell, hogy aztán kérni lehessen tõle.