Az év legsötétebb napja

Ma van az év legsötétebb (finnül legszürkébb) napja. A finn meteorológusok kiadtak egy sokéves mérési eredményeken alapuló jelentést, amiben az óraátállítás eltörlésének a lehetséges hatásait vizsgálták, és arról leolvasható volt, hogy ez a legsötétebb nap az évben (17.11). Ilyenkor már kellően rövid a nappal, és még ritka a hó.

Ami jó hír. Ha ma van a legszürkébb nap, akkor (statisztikailag) ez után már már csak világosabb lesz, ami azt jelenti, hogy megyünk ki a télből. Nem? - Igaz, a hó még meg sem érkezett.

Tegnap tényleg szürke volt az idő, az eső több napja esik, a felhő eltakarja az eget, az út és az ég is szürke, sötét volt, gondolom ma sem lesz másként. Bár esne már a hó!

A sötét sok emberre negatívan hat, rám most érdekes módon kevésbé. Voltam orvosnál, és látta mennyire fel vagyok dobva, még a szokásos téli D vitamint is elfelejtette felírni, nemhogy hangulatjavítót.

Voltam a hétvégén templomban, olyan misén, ahol jazz zenészek játszottak többnyire ragtime zenét, teljesen újfajta élmény volt.

Az egész úgy indult, hogy a bibliakörben elértünk egy olyan részhez, hogy el kellene menni gyónni, letenni az eddig magunkkal cipelt bűnöket, ne terheljenek, menjünk el a Tuomas messura (Tamás mise, újfajta zenés bulis istentisztelet), ott lehet. Nem nagyon akaródzik, mert egyrészt nem öltem, nem raboltam, s nagyon nehéz bevallani, hogy mégiscsak bűnös vagyok (pl nem mondok hálát minden főétel előtt); az almafáról való evést nem tartom magamra nézve kötelező érvényűnek... na, most hogy magyarázzam? ... ha nem hiszem, hogy romlott életet élek, akkor minek bűnbocsánat? Másrészt protestáns vagyok, a bűnbocsánatot le tudom rendezni papok nélkül is. Mondom is, hogy jól megvagyok a kis bűnös életemmel, a paráználkodásról vagy bujaságról (házasságon kívüli nemi élet) még végszükség esetén sem szeretnék lemondani (majd 50-60-70 éves kor után úgyis elmúlik magától), szóval bejelentettem, hogy ezt a részt kihagyom, nem megyek el arra a Tamás-misére. Erre jött egy telefon, hogy "a hétvégén megyünk a Tuomas messura, jössz velünk?" Akkor ezt égi jelnek vettem, hogy pont akkor, amikor oda küldenek, és hevesen tiltakozom, valahonnan máshonnan jön egy ilyen elhívás. Hát akkor megyek. Gondoltam, ha már ott vagyok, meg is gyónok, hátha így ingyen elkerülöm az antidepresszánst, szóval a múlt hét vége felé összeírtam életem eddigi összes bűnét, legalábbis a nagyobbakat, amire emlékeztem, a többi meg úgyis benne van a miatyánkban, s azzal a szándékkal felvértezve, hogy keresek egy gyóntató papot, elmentem. Persze a vége az lett, hogy egyedül mentem, akik hívtak, betegség és gyereknevelés miatt visszakoztak. (Nem voltam egyedül: a templom tele volt, ilyet eddig csak a karácsonyi misén láttam, hogy még a folyosókon is álltak. Annyira sokan voltak, hogy nem értem a papokhoz. De a bűnök listája kész, egy adandó alkalommal bármikor el tudom engedni.)

Az eredményt fentebb írtam: érdekes, hatásos, újfajta zenés templom-élmény, és valami megfoghatatlan feldobódottság. Azt azért nem mondanám, hogy pozitív gondolkodás, de azért láthatóan jobb hangulat, életöröm, biztonságérzet, mintha jött volna egy távoli hívás, a sötétben felgyulladt volna valami lámpa... annyira, hogy a pszichiáter is visszavonulót fújt. Azt mondja jó a megkezdett irány, gyógyszeres kezelés nem indokolt. Legyőztem a háziorvost, a sötét szemű patást, aki annyira erősködött, hogy nézzem meg a pszichiáter rendelőjét belülről. Valami tényleg változik, remélem a hullámvasút jobb hangulat tényleg kitart az ünnepek utánig, akkora meg már megvan a következő repjegyem: tengerpart, pálmafák, napfény, szerelem. Remélem a jogsim is megmarad (*ne felejtsek el imádkozni).

Most az sem érdekel, hogy otthon a saját házamban egy félig idegen alkoholista lakik, aki nem fizet albérletet, akit rendőrökkel se lehet kitenni, aki azzal fenyegetőzik, hogy felgyújtja a házat. Ez egy megoldhatatlan, akarom mondani megoldásra váró probléma, de semmi baj, mert az életemet nem veszélyezteti, a pénz meg nem boldogít (bár a gyerekeimnek adhatnám), majd fellövöm az űrbe, egy ima formájában istennek, s ha ráér és lesz ideje ilyen pitiáner ügyekkel is foglalkozni, akkor majd segít megoldani, vagy erőt ad hozzá, hogy nekiálljak, hogy megoldjam, hogy kiálljak magamért, és érvényesítsem az érdekeimet. (Az ilyenben az első feleségem mindig sokkal jobb volt nálam, és lám, ő sem tudott ezzel a dologgal még mit kezdeni.)

Szóval most türelem, túlélünk, szürkeség ide vagy oda, hív a fény a túloldalon.

Ürességrõl

Kezembe akadt egy kis füzet. Nem is a kezembe, a táskámban találtam. Nem emlékszem, mikor került oda. Járok egy tanfolyamra, annak jele van rajta, biztos ott kaptam, de nem tudom mikor. Mintha valaki belecsempészte volna a táskámba.

A tartalma meglepett. Csak 8 oldal, és már az elsõ 2 lapon mellbevág. Az ürességrõl ír. Hogy van bennünk valami hiányérzet, amit sokan észre sem vesznek, sokan csak a halálos ágyukon, és vannak, akik korábban. Engem úgy a második válásom óta zavar.

Olvasom Coelho-tól az Adultery-t (még mindig), nem érek soha a végére, mert ennek is több a mondanivalója, mint amit a címe sugall. Akarom mondani olvasok a sorok között is. És írok, mert már szinte minden lapját teleírtam felismeréssel, és homlokracsapással, megvilágosodással - értitek. Rendezem azokat a fodros agykockákat, amit a világról, magamról meg az egész mindenrõl tudok. És veszem észre, ahogy a könyvben is írja, hogy a fõhõs hiába él boldog családi életet, valami hiányzik.

Nekem is azt mondta az egyik ex, hogy azért csinálok magamnak extra problémákat, mert nincs elég játszma, kihívás az életemben. Addig halogatok, amíg végre kezd izgalmassá válni a helyzet: odaérek-e, befejezem-e a munkát idõre. Akkor lesz izgalmas az élet, ha van tétje. Kívülrõl várom a baszogatást, a motivációt. Barátoktól, barátnõktõl, feleségektõl, ráfogom még a gyerekekre is, hogy miattuk kell reggel felkelnem és elmennem dolgozni, hogy legyen mibõl kifizetni a gyerektartást, a lakáshitelt, a gyógyszereimet, az impotencianövelõt, és ki tudja mi mindent még (ma a drága fogorvost, hogy ne legyek ijesztõ, mikor a kislányomra mosolygok, - haha, mosolyogni, én), szóval mindent kívülrõl várok, még a madárcsicsergést, a virágok nyílását, napfényt, a múzeumban a képeket, mindent arra használok, hogy a belsõ ürességet elkendõzzem. Az otthonról menekülés, a társadalmi és önkéntes munka, a baráti körök, tanfolyamok, a templom(ok), és a dohányzás, meg a mozi is azért kell, hogy ne a belsõ ürességet, a hiányt lássam, ne azon gondolkozzak, hogy ki vagyok és mit akarok.

Az olvasással is ez a nehéz, hogy bármit olvasok, magamra ismerek, és elgondolkozok, újra és újra felismerem, és szembesülök ezzel az ürességgel.

Hát most akkor az lenne a cél, hogy ezt az ürességet valamivel megszûntessem, betöltsem, hogy ne legyen üres, élettel teli legyen (ne csak pizzával, meg kenyérrel), hanem igazi "élet vizével", vagy a franc tudja, hogy is nevezzem.

Egy pár hete felírtam egy lapra. Gondolom a Coelho könyv ihlette ezt is, mert akkor szokott rámjönni, hogy félbehajtott A4-es lap felére ilyeneket firkálok:

Mikor kezdek el élni? Majd akkor, ha
- végre ki tudom magam aludni
- kifizetem az adósságaim
- lesz újra házas-társam
- lefogyok (abbahagyom a zabálást és elkezdek mozogni)
- megértem az élet értelmét
- találok új célokat
- kiiktatom az idõrablókat
- kibékülök magammal és tükörbe tudok nézni (meg a testemmel)
- újra rendesen látok
- elmúlik a fogfájás (ez elég friss, tehát valszeg az utóbbi 2 hétben született az iromány)
- ha (legalább egyszer) elolvastam a bibliát.

Azt veszem észre, hogy pár hete, mióta elkeztem járni az Alfára, és amúgy is, szakítok idõt elmenni a templomba, a bilbiaórára, meg bele-belenézek a bibliába, meg elolvasok egy-egy ezoterikus cikket az Ultra magazinból vagy a Pentagramból... azóta normálisabb, kedvesebb, derûsebb vagyok. Ja, és azóta nem göröcsölök (annyit) azon, hogy leszoktam a dohányzásról. Nem kell, és kész, túl vagyok rajta, mint a családokon, a gyerekeken, a rákon, talán a halálfélemen is, meg egy csomó mindenen. Úgy néz ki, nálam ez okozta az ûrt. Ha ez kell, akkor (kénytelen vagyok) templomba járok. Ha ez megváltoztatja az életem, akkor legyen, megadom magam a nagyobb hatalom akaratának.

Na, nem tudom mi van velem, de ha ez a válasz az életem problémáira, és ha ez megoldja, akkor befogadom Jézust a szivembe, csak tudnám hogy kell azt, betöltöm vele az ürességet, és elkezdek élni.

Teremtett vagy magárahagyva kialakult szépség

Kezemben egy hittel kapcsolatos könyv - újabban érdekel a téma, majd mindjárt idézek a bevezetõbõl pár érdekes kérdést, amit én is feltettem. Mikor kérdeznek, miben hiszek, azt szoktam mondani, hogy hiszem, hogy valami kellett a világegyetem elindításához, egy eredeti energia, vagy gondolat, és hiszem, hogy jobb, ha az emberek hisznek valamiben, mert az lelki nyugalmat ad, és jobb hinni a halál utáni életben, mert annélkül mindenki azt tenne itt a világban a földi életében, amit csak akar.

Hiszek abban is, hogy ha a dolgokat magukra hagyjuk, akkor visszatérnek egy stabil állapotba. Legyen az egy meglökött test, egy eldobott szemétdarab, vagy a test betegsége: ha hagyjuk, akkor idõvel lebomlik, vagy helyre áll (entrópia növekszik).

Aztán hogy hova alakul ez a hit, megjelenik-e valaki álmomban vagy egy csipkebokorban, majd elválik, mindenesetre tovább keresem a bizonyítékokat, és a racionális agyammal próbálom felfogni mindazt, amit a szívvel kellene látni.

---

Ahogy talán már mondtam, a dolgok kezdenek lassan a helyükre állni, leülepszik minden, ha nem kapargatjuk, begyógyulnak a sebek is. Vége a nyári utazásnak, most az õszi utazások sora van, aztán jön majd a téli elcsendesedés. Gyûjtöm a könyveket, hogy kandalló helyett szauna elött miket fogok majd olvasni a téli estéken vastag pamut zokniba csavart lábbal.

---

Mondtam, hogy a múlt hétvégén a Lappföldön jártam, szok szépet láttam, sok szép fotót csináltam. Nem volt szívem válogatni, ezért lett a lapozós album az elõzõ bejegyzésben. Ezen a hétvégén meg magyar ismerõsökkel mocsár-túrán voltunk, ottalvós faházas hétvége, 10 kilométer séta a láposban... Majd lesznek képek, majdnem olyan szépek, mint a lappföldiek. Csak legyen idõm, hogy regenerálódjon az energiám, hogy tudjak majd válogatni a sokszáz közül. A kettõ között is rengeteg dolog történt, anyukám mûtétje, felnõtt hittan, önsegítõ kör, svéd óra, találkozás a lányommal, új megállapodás, ügyvéd, hirtelen betûrendben a fontosabbak, és lehetne még folytatni.

Nem szentimentálok tovább, jöjjön az idézet.

"A hittel kapcsolatos kérdéseket illetõen sokan tartózkodnak a határvidéken. Bár az egyházakat és a kereszténységet igyekeznek nagy ívben elkerülni, ezek az emberek valahol két világ határmezsgyéjén téblábolnak - annak lehetõsége, hogy mégiscsak létezik valamiféle lelki valóság, nem hagyja nyugodni õket. Olykor a szépség valamilyen megnyilvánulása (vö. az õszi lappföldi táj, vagy egy lápos vidék lapos narancssárgás megvilágításban) vagy valamilyen belsõ sóvárgás sejteti velük: az életnek többnek kell lennie a mindennapok taposómalmánál. S életük jelentõsebb változásai - pályamódosítás, gyermek születése, szeretteik elvesztése - nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fel bennük: vajon létezik-e Isten? Van-e élet a halál után? Vajon a vallás csak mankó lenne, vagy valóban járható út? (...) Csupán a látható világ létezik, vagy valami más is rejtõzik mögötte? (...) Értelmes dolog-e a hit a Hubble teleszkóp és az internet korában?"

Szívesen beszélgetnék hitrõl. Miért van hit, ha Istent csak az ember találta ki, akkor miért... Vajon az, aki nem hisz, hisz-e valamiben? Még félek feltenni ezeket a kérdéseket, tartok tõle, hogy kinevetnek, ha felhozom a témát. Azt hiszem az is csak hit (mert nincs rá bizonyíték, ezért nem lehet tudás), ha valaki azt mondja, hogy "nincs Isten". Akkor mitõl van a szépség, a logika, a rend... és miért van az entrópia?

Van Isten!

Eddig sem kételkedtem benne, hogy van teremtõ, ha másként nem, hát kellett legyen valaki vagy valami, ami az õsrobbanást elindította, legyen az egy teremtõ "személy", vagy egy rendezõ elv, na de most kaptam tanúbizonyságot is róla, hogy van, és jóságos.

Mert szombaton elhagytam a frissen vett Decathlonos sapkámat, és ma visszamentem a boltba, ahol a manikûr készletet (körömreszelõt) vettem, és megvolt, sõt, félretették. Jóságos az isten, mert alapjában jónak teremtette az embert.

A másik eset kicsit durvább, mert égi jelet is kaptam tõle. Az úgy volt, hogy a mormonokhoz mentem, egy családhoz, beszélgetni. Ez már szokásom egy ideje, mert jól esik velük beszélni a bibliáról, és a Mormon könyvérõl, olyankor rám ragad mindig valami jókedv, hisz folyton mosolyognak a misszionáriusok. Azon gondolkodtam éppen, hogy mondom meg nekik, hogy nem hagyom magam bedarálni, engem nem fognak megkeresztelni, mert minden porcikám tiltakozik ellene. Nem érett meg a helyzet rá, nem vagyok kész, nem vagyok döntésképes, és nem akarok olyan döntést hozni, amit késõbb megbánhatok. Csak ha biztosan tudom, hogy jobb lesz az életem. Na de a szent lelket csak azoknak ígérik, aki megkeresztelkedik, tehát ördögi kör.

Mindenesetre gondolatban szedtem össze az érveimet, hogy hogyan magyarázom meg nekik, ami bennem megérett. De mivel ezen túlságosan belelkesedtem, le kellett valamivel csillapítani az agyam forgását, még utoljára elszívtam egy szál cigit. Mert aznap reggel elhatároztam, hogy abbahagyom, és tartottam is magam ehhez a döntéshez. Aztán felpattantam a kerékpárra, hogy indulok le a lejtõn, már idõ volt, 8-ra vártak, és azon nyomban beleborultam a csalánosba. A kezem lehorzsoltam, a kerékpár összegörbült, és kegyetlen csípett a csalán.

Ez volt az égi jel, tehát isten létezik, és fentrõl figyel, és végre jelet adott nekem is. Csak azt nem tudom, mire vonatkozott ez az égi jel, arra, hogy tényleg nem kellene cigarettázni (megerõsítés), vagy hogy enyhén bódult állapotban nem kellene azonnal biciklire pattanni, vagy hogy ne mondjam le a mormonokat, vagy hogy visszatartson, ne is menjek oda (lebeszélés). Szóval jött a jel, csak nem tudom, mit jelent. Lehet, hogy meg kellene tanulni ezt az isteni nyelvet, hogy fülem legyen, hogy megértsem?

Mindenesetre elmondtam, ami a begyemben volt, s ezért, vagy ennek ellenére a misszionáriusok elkezdtek még aktívabban támogatni, hogy a kifogásaimat kezeljék. Mint az Amway-ben. Megtudtam például, hogy nem kell a fizetés 20%-át oda adni nekik, mert csak 10% az egyházi adó náluk. Na bumm, mikor az aprót számolgatom, hogy mibõl fizetem ki a gyerektartásokat, a gyerek óvodája felét, meg a lovasiskolát, s még azt sem tudom, mibõl veszek vacsorát, nemhogy 10%-ot még oda is fizessek.

Aki a blogom alapján, vagy a dicsekvésem (utazások) alapján ítél meg, tényleg nem hiszi el, hogy messze több az, ami kimegy, mint ami bejön, lassan el kell istentelenednem, hogy legyen bátorságom elmenni lopni, vagy legalább a strandon összegyûjteni, kikukázni a vissza nem váltott sörös palackokat.

Ha van isten, akkor igazán küldhetne egy lottó hetest. Igen, veszem hetente a szelvényt, de két-három találatnál nem volt még több (egyszer nyertem vissza a lottószelvény árát, 1 eurót, akkor 3+1 találatom volt). És ezen nem segít az sem, hogy naponta találok 1-2-3 négylevelû lóherét.

Szentlélek

Miért járok templomba, és miért hitegetem a mormon csajokat? Mert szeretnék olyan boldog, csillogószemû, és vidám lenni, mint õk. Szeretném, ha megszállna a szentlélek, és mindenféle csodás dolgok történnének velem. Szeretnék olyan lenni, mint Jézus. Segíteni az embereknek, utat mutatni a tévelygõknek. Önzõség? Szeretnék nyelveken beszélni? Nem, az taszít. De hogy meggyõzödjek, mit is jelent nyelveken beszélni, elmentem a legilletékesebb templomba, a Pünkösdistákhoz (pentacost). Na az egy élmény volt, kár lett volna kihagyni.

Mormon kápolna (kistemplom)

Az emberek feltartott kézzel és csukott szemmel táncoltak, teljesen átadták magukat a hangulatnak. Valahogy így képzeltem mindig is az átalakulást, a transzformációt (errõl beszél a pásztor az angol nyelvû evangélikus templomban is mostanában, és errõl volt szó a korábbi választott "gyülekezetemben" is, csak ott máshogy hívták), amikor az emberek boldogok, átadják magukat az úr dícséretének, nem érdekli õket a hátsó sorokból fürkészõ gyanús tekintet, mert nekik erõs a hitük.

 International Evangelical Church (pásztor Timo Keskitalo)

Van valami furcsaság abban a templomban. Nem a protestáns vonások, hogy sehol egy kép, az "oltár" csak egy kereszt, és a színpadon a legújabb hangtechnika, és rengeteg hangszer. Nem is az, hogy kivetítették a dalok szövegét - ez így van az angol nyelvûben is. A hosszú imák sem zavartak. Hanem a "közönség", a hívek. Sok a fiatal, találkoztam például egy korábbi finn szépségkirálynõvel, õ most az év arca náluk, vele népszerûsítik az egyházukat... és sok olyat láttam, aki megtért kábítószeres lehetett. Tehát a "vadászterület", pontosabban a halászaté, az a más, olyan embereket tudnak bevonni, megtéríteni (transzformálni), akik amúgy elég elveszettek lennének. És ezek az emberek is átéléssel beszélnek az elmúlt héten átélt pozitív eseményekrõl, amiért természetesen az égieket illeti a köszönet.

Pünkösdi (Helluntai) gyülekezet temploma

És pont errõl, a dícséretrõl szólt a prédikáció, arról, amit éppen itt fejtegettem tegnap, hogy elõbb köszönni kell. A többi nem is fontos náluk. És itt elhangzott egy titok, a transzformáció mibenlétét illetõen. Hogy aki rendszeresen tartja a napi imádságos idõt (rukoushetki, erre nincs jó magyar fordítás?), vagyis rendszeresen imádkozik, annak folyamatosan tisztulni és javulni fog az imája, egyre inkább köszönni fog kérés helyett, és ez a minõségi változás a mindennapi életre is ki fog hatni, meg fogja változtatni a hívõ életét.

Helsinki székesegyháza, a "fehér templom"

Ennyire egyszerû lenne a megboldogulás? Csak fel kell húzni az órát, beállítani az emlékeztetõt, és a rendszeres imádkozástól jönni fog a változás? S én pont erre várok! Gondolom elõbb jön a szentlélek, megszállja az embert (a pünkösdiek finn szóhasználatával élve megkeni a fejét), és aztán a nyelveken szólás képessége. Ez tényleg furcsa volt, az imákat mindenki magában érthetetlen nyelvekre fordítva mormolta. Mikor a végén egymást átölelve imádkoztak, eljöttem. Ez egy kicsit felkavaró élmény volt.

Helsinki sziklatemplom

---

Azt még elmesélem, hogy elõtte az egyik nagy templomunkban voltam. Amikor olyan nagy volt a bûntudatom, és mindenemmel kerestem a megbocsátást, jelentkeztem az evangélikus (a legnagyobb, szinte államvallás Finnországban) templomba felnõtt hittanra. Hétfõn hívott valaki, hogy megkapták a kérésem, és összeállítottak egy info csomagot, benne magyar Káté (katekizmus), magyar nyelvû (nagy) Biblia, revideált Károli, és egy vastag könyvecske másolatát, azt hiszem hittan könyv lehet. Nagyon rendesek itt az egyházak képviselõi, nem restellnek elmenni Budapestig, vagy rendelni valakivel magyar kiadványokat, hogy anyanyelvünkön ismerkedhessek a tanaikkal. Tetszik! (A mormonok is rengeteg idõt pocsékolnak rám, õk is magyarul hozták a könyvet.)

Espoonlahti templom

Az info csomagban feladatot is kaptunk, mert úgy tudom nem én vagyok az egyedüli magyar érdeklõdõ, majd egy csoportba fogunk "járni", el kell mennem a magyar nyelvû istentiszteletekre és biblia órákra, és a tapasztalataimról feljegyzéseket készíteni. A gáz az, hogy nyár jön, nem igen leszek itthon, vagy ha itthon leszek, a gyermekemmel lesz a hivatalos, felügyelt találkozó (a fene egye már ezeket a találkozókat, de jó lenne egyeztetni, mikor lenne alkalmasabb), és nem tudok részt venni egy istentiszteleten se. Helyette benézek most vasárnap a csepeli Mátyás-templomba...

Alppila templom (magyar ökumenikus istentisztelet)

---
Ha most bármelyik egyház mellett elkötelezném magam, az egyben el is döntené, hogy melyik országban akarom folytatni az életem. És bár ide csak a kislányom köt, az annyira erõs kötés, hogy kezdem elhessegetni a hazaköltözés gondolatát. Inkább megismerkedek még a Jehovákkal és a Lestadiolainenekkel is. Meg van valami szabadegyház is. De elõbb elmegyek a Krisna völgybe Somogyvámosra, most már nagyon utazhatnékom van, és nagyon hiányzik a finom vega konyha.

A legfontosabb személy

A mormon misszionárius csajok mamák (csak az aliteráció kedvéért) megtanítottak imádkozni. Megszólítjuk az urat, ahogy õk nevezik, a mennyei atyát, megköszönjük neki, amit tőle kaptunk, megfogalmazzuk a kéréseinket, és közös ismerősünkre, az összekötõ kapocsra (gyk. a J-vel kedõdõ történelmi személyiségre) hivatkozva zárjuk az imát.

Elnézem ezeket a mormonokat. Mintha boldogabbak, kiegyensúlyozattabbak (és gazdagabbak) lennének, mint az átlagember. Próbálom megfejteni, miért érzem így.

Arra gondoltam, a mindennapi élet sikereinek egyik titka az lehet, hogy a vallásos emberek viselkedésére hat az, ahogy egymással törődnek a gyülekezetben, tehát kedvesebben, odafigyelve beszélnek idegenekkel is, s emiatt pozitívabban ítélik meg őket.

Kaptam egy üzenetet. Egy önjelölt költő irja, hogy örömmel talált az oldalunkra, s közös érdeklődésre hivatkozva felajánlja barátságát. Pontosabban eladni szeretné nekünk a termékét vagy szolgáltatását - gondolom, mert az oldalát nem csekkoltam. Mindjárt mondom is, hogy miért.

"Nagyon örülök hogy megtaláltam önöket. Nagyon sok verset, mesét írok. Mivel rokon nyelvet beszélünk, örömmel ajánlom fel segítségemet! Honlapom: (törölve).5mp.eu. Minden elérhetőségem itt. Kérem, keressenek fel! Üdvözlettel: Teréz"

Csak az hiányzott a levélből, és ezért tűnt az egész hiteltelen (és kéretlen) reklámnak, hogy mi volt az, ami úgy megfogta, mi volt az, amivel örömet okoztunk neki. Ha levelét egy imához hasonlitom, hiányzott a "köszönöm" rész. De ha eltekintek a vallásosságtól, és Dale Carnegie-re gondolok, akkor azt kellene mondanom, hogy ez ember elfelejti a legfontosabb szabályt. Ha még így sem világos, elárulom, hogy az elsõ mondat után kellett volna valami, ami elárulja, hogy miért.

Minden embernek a legfontosabb személy az életében saját maga. Ez igaz istenre is, akit elõbb dícsérni kell, hogy aztán kérni lehessen tõle.