The Leftovers

Múlt vasárnap elõfizettem a HBO-ra. Pontosabban regisztráltam egy 2 hetes ingyenes próbaidõre. Már rég akartam sorozatokat nézni, és itt találtam egy pár érdekeset. Az elsõ, amit végignéztem a The Leftovers volt (elhagyottak). Azt hiszem jól beleválasztottam. Most végeztem ki az elsõ évadot, és természetesen a végén elbõgtem magam.

Kicsit több, mint 1 évvel ezelõtt ugyanúgy tûnt el a családom, mint a filmben az elveszettek. Munkából próbáltam elérni a feleségem, nem válaszolt. Nem tudtam, mi történt vele, talán valami baja esett? Hívtam az óvodát, hogy kell-e mennem a gyerekért, ott sem válaszoltak. Rohanok haza, sehol senki. Aztán elérem az óvoda vezetõt, a feleségem 3-kor elvitte a gyereket. De hogy hova, hogy történt-e velük valami, errõl semmi információ. Este hétkor hív egy szociális munkás, hogy most már biztonságban vannak. De hogy hol, és miért, errõl nem mondtak semmit.

Kétségbe estem, és kerestem volna õket, de azt sem tudtam, hol. Ugyanúgy összezavarta az életem az elköltözésük, mint a Leftoversben az emberek eltûnése. Apró mozaikkockából próbáltam összerakni, mi is történt, megérteni az egészet. Elég annyi, hogy elvették a feleségem és a gyermekem, a családom, az életem értelmét, a biztonságom.

Azóta nem találok magara.

Ezért járok templomba, hogy megtaláljam a lelki békémet, hogy legyen legalább egy biztos pont az életemben. Egyelõre hiába. Ezért dohányzok, hogy a beszédülés átmenetileg törölje a gondolatokat. A miérteket. De ez csak pótcselekvés.

A film felkavart. Olyan dolgokat hozott elõ, amirõl már azt hittem, hogy leülepedett. Hát nem. Nem tudok felejteni.