Melegszem

Gondoltam írok még egy pár sort. Elaludtam, de felriadtam álmomból. Égett az arcom, égetett a nap. Elpirultam elõtted.

Ma volt a szüret második felvonása. Leszedtük a fehér szõlõt, ledaráltuk, lepréseltük, a fiaim velem voltak, segítettek. 19 fokos volt a must, jobb mint az elõzõ években. És majdnem annyi fehér borunk lesz, mint vörös. A vörös meg már leforrt, ma már ihattunk belõle.

Ragyogó idõnk volt. Ragyogott a nap, sütötte az arcunkat, kezünket, nyakunkat. Belepirosodtunk a kék égbe és a zöld lombokba. Meg az izzadságba. Nem is a naptól voltunk pirosak, hanem a bortól, amit apám a pincébõl hozott fel, félóránként, anyám mérgelõdése ellenére. Nem kell annyit inni, még nem fogyott el a munka! De nem is a bortól voltunk pirosak, hisz a fiaim is pirultak, hanem a tûztõl, ami melegített, amit körbeültünk megsütni szalonnáinkat. Az pirosította ki az arcunkat.

Hirtelen eszembe jut Finnország, ahol nem volt szalonnánk, a boltban kerestük, de csak pekoni volt, a vékonyra szeletelt húsos szalonna, és végül megtaláltuk, az ország közepén termett 1 centi vastag EU szalonna, amit magyar barátunk szüretelt és küldött csomagban sininen kuljetussal. Volt ott minden, mi szemszájnak ingere, hurka, kolbász, füstöltsonka. Haj, azok az évek, vajon miért sírom mindíg vissza? És minek jöttem el onnan?

Na de mit a múlton keseregni. Bort csinálunk a telken, kísérletezünk, megy-e kén nélkül, keverjük-e a pirosat a fehérrel, hányszor préseljük... És a bortól kipirosodik az arcunk. Vagy a tûztõl, amit bennünk gyújt a jó bor.

Most is pirul az arcom, de most nem a bor és nem a tûz melegít. Begyújtottam a kályhát, az sugározza melegét. Attól ég az arcom. Meg az álmomtól, meg a felébredéstõl.

Hidegebbek már az esték. Kell a vastag takaró. És kell a kályha is, ha a paplan alatt más már nem melegít.