Holnap temető ünnep van. Nem megyek temetőbe. Nincs rokonom eltemetve. Pontosabban a nagyszüleim, de messze vidéken, oda nem utazunk el csak a virágok miatt. Majd ha arra járunk, meglátogatjuk őket.
Van olyan ismerősöm, aki hetente többször kimegy a temetőbe, nekem ez furcsa. Nem a párja fekszik ott. Olyat is ismeri, aki nem megy ki a szülei sírjához se. És van, aki Zámbó Jimmy sírjához megy. Vagy Leninhez. Furcsa. Szélsőségek. Most hadd ne gondolkozzam azon, vajon milyen gyakran fogok oda járni, ha már eljön az ideje. Legyen minél messzebb. Sokszor úgyis azt hiszem, hozzám hamarabb fogtok járni... Ha fogtok járni egyáltalán.
Szar érzés, nem tudom kiverni a fejemből. Micimackó érzés. (Mit is akartam elfelejteni?)
A buszon, vagy nem is tudom hol, azt hallom, hogy csak a nagyobb csontok maradnak. Mi lesz a lélekkel, mi lesz az emberrel? Rokonom-e az, aki ott fekszik? Vagy megszűnik rokonnak lenni azután, hogy szétválik a test és a lélek? Mindenesetre itt élnek a fejemben, ha elképzelem, bennem élnek. Belőlük vagyok én is.
2 megjegyzés:
Olyan jó mikor nem tudsz mit írni. Ilyen csekély gondolkodásúnak szeretünk.
Nekem meghalt 2000-ben az édesanyám. Nem magamat fényezem, de mindig viszünk virágot a sírjára, ha ott járunk. Nekem (s családomnak) ez így természetes, bár édesapám ritkán jön ki velünk. Ő megteszi ugyanezt más napokon...
Megjegyzés küldése