Örömmel konstatálom

: megy a hét, megy a hét, forog a kerék, írnék, írnék, ha bírnék, de nem jönnek a szavak, bennrekedtek, megakadtak, mint az óramutató, letanyázott háromnegyed tizenegykor, nem mássza meg a hegyet, csak előre-hátra, mint gazember gazdasága, hallgatom a tévét, nézem a rádiót, eszem a sört és iszom a levegőt, átölelem a magányom és kígyót békát álmodok, mert elkergettelek magam mellől, elkergetek mindenkit és mindent, ne lássák, hogy mennyire nem jó egyedül... refluxom van a sörtől.

Lóg a lába lóga, nincsen semmi dóga, mer ha dóga vóna, a lába nem lógna.

Bár ez nem saját, de tökéletesen visszaadja a hangulatot, amit valaki hetekkel ezelőtt tulipános ládába zárt, és ráült a tetejére, hogy kijönni még véletlenül se tudjon.

kerestem a szavakat, ami egyszer már papírra íratta magát, de az egészet elmosta az idő, s most magamban turkálok, hátha felbukkan egy-egy régi rím, de hamarabb jut eszembe a kotorij csasz és a daj mnye pazsalujszta kuszok hleba, mint a versek. Ja hacsu szpaty ugyanaz mint a minua väsyttää, vagy mennään nukkumaan, vagy haluatko tulla kansani naimisiin, s ki vette észre, hogy Anna oli oven suussa, kuka haluaa...

Mú, mondja mogorva marha
te barom, leszakad a karom
Bika fánál a Fütyit tartja.
Mindjárt elmegyek, a körtét leszarom.

Magasan járt, leesett a Fütyi,
Bika elment, körte fennmaradt.
Máskor lelkem körtét akarsz enni,
megbízható embert hagyjál a fa alatt.

Kikiáltottam magam a zenekar bohócának, kezembe került ladánybene füzetekből vigyorognak a szavak, kinevetnek, mint ahogy kinevetem kezdő rímfaragó önmagam, tizenvalahányévesen a

dunaparton mentem én,
szemembe fújt az őszi szél,
tudtam, a tél közeleg,
hullottak a levelek

kis Petrovics, beleszorult egy csomó érzés és indulat, de bennrekedt és nem tud kijönni, mélyen eltemette a megkeményedett kéreg, annyira megvastagodott, hogy baltával sem lehet egy mosolyt elővarázsolni belőle, mert

fáztam eleget
fáztam én
boldog sohasem
voltam még

dallammal az igazi, csak a kottát szavakkal kifejezni nem lehet, pedig szép a dallam, mert akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is kéknek

irnék,
ennék,
innék,
lennék

rövid tömör és mindent elmond: lennék, mert most nem igen vagyok, ami vagyok, vagy ami vagyok, az nem az vagyok, ami lennék. Tessék. Egy gyöngyszem, talán legszebb ragyogásom, ragyogja be a napod.

Szeretkeztem az éggel.
Hanyatt feküdtem a napon
és kinyújtottam a karom.
Alattam fű, ég fenn.
Az éggel szeretkeztem.