Volt egy film, a Tavasz, nyár, õsz, tél... és tavasz, abban egy fiú követ kötött a békára, aztán büntetésbõl követ kellett cipelnie. Tegnap lányom mondja, mikor felveszi a kardigánt, hogy a táskája kiürült, így kényelmetlen cipelni. Mondom tegyél bele követ (hirtelen eszembe jutott a film). Honnan is? Mondjuk a hátizsákomban van mindig tartaléknak, valamit mindig cipelek én is.
De most olyan boldog vagyok! Itt õ, itt van velünk valaki más is, gondolatban, és az esõ ellenére itt belül ragyog a nap.
Ezt az érzést szeretném lefotózni.
Egyébként nagyon fura érzés. L ritkán tölt velem pár óránál többet, most meg itt van egész napokat, reggeltõl estig, s én nem próbálom megváltoztatni, nem magyarázom neki az igazam, nem sulykolom bele az értékrendem, hagyom, hogy lássa, hogy játszom én, hagyom, hogy megismerjen. A köveimmel együtt.
1 megjegyzés:
:) kosz a mosolyt
Megjegyzés küldése