Birkák

A finnekre szokták mondani, hogy birkák, nem juhok, nem bárányok, mert úgy állnak sorban sokszor a buszmegállóban, meg az autopálya végén a bal sávban, türelmesen, mint a maszületett bárányfelhők. Azt is szokták rájuk mondani, elég megalázó, hogy varangyok, mert varangyul beszélnek. Csak az mondja ezt, aki nem érti őket. Békát még nem ettem, de birkát igen, és a hét végén talán megint: birkabuli lesz. Minden évben megrendezik, azóta, hogy legutóbb haza költöztünk, mondom, mikor az első volt, már nem voltunk itt, nekem ez lesz az első birkabulim. Sok sok magyar, mint a gúlyás grand prix-n összejön, és a finnországi magyar hentes, akitől annak idején magyar ízesítésű hurkát, kolbászt, füstölt húst rendeltünk, lát mindenkit vendégül. Úgy 350 km ide a hely. Messze, de azért meg kell nézni, ki kell próbálni, meg kell kóstolni.

Mi még? Le vagyok maradva, történnek itt a dolgok, száguldunk, ahogy anyukám mondaná, hova így sietni. Hova hova, mindjárt itt van tényleg a tél, átállítjuk az órát, és már sötétben megyünk munkába és jövünk haza. S aztán még hét hónap ide a tavasz. És még csak most jön a java, ünnepek, születésnapom, karácsony, ígéretek (fogadalmak), húsvét... Pont olyan érzésem van, mint 11 ével ezelőtt, mikor először, egyedül voltam itt. Sok sok új és érdekes. Csak most nem vagyok egyedül.

Közben nevetek magamban, a leendő projektmanager megrendelte a következő, arra a projektre használatos laptopom... Birkák, mondják.