Nem akarok a munkáról beszélni, egyrészt kit érdekel, másrészt itthon ne foglalkozzunk már a munkával, de nem tudom letenni, tegnap este is alig aludtam miatta, most is még kavarog bennem a nap, hagyni kell hogy kipörögje magát és leálljon. Sehogy sem voltam felkészülve, bár a hétvégére elvittem magammal a (z egyik) laptopot, hogy majd megírom a pénteki megbeszélés jegyzõkönyvét, hogy majd megszervezem a ma reggeli megbeszélést, hogy lefordítom azt, amit megigértem hugom barátnõjének, de aztán megint a gyerekek, meg a közös program, meg apu fotói, amit minden alkalommal segítek lementeni, meg az eszeveszett keresgélés, hogy hova lett a költözésben az a turmix gép, hova lehetett a porcelán edényem, kihoznám ezeket magammal, helye lenne itt, mikor fõzõcskézek finomakat. Aztán megint rohanni kellett a reptérre, a taxi mindig fél órával hamarabb jön a kelleténél, a telefonom persze pont akkor merül le, mikor valakivel a reptéren össze kellene futni, és a rokonaimmal meg megint nem sikerült, öcsémékkel csak itt tartom a kapcsolatot, már ha kérdezek és válaszol. Ugye, Öccs?
Van jó hír otthonról, a leamortizált kocsi utódja végre végre megérkezett, már azt hittük, csõdbe jutott a kereskedõ, és oda a szülõk pénze.
Itt is van jó hír, túléltem a munkanapot. Fél nyolcig voltam bent, és kezdem utolérni magam. És itthon is nyugalom, szeretet, vacsora fogad.
1 megjegyzés:
Ja. öccs.
Megjegyzés küldése