2008. november 2., vasárnap

Félelmeink

Nemigen járok temetõbe. Ezt talán már írtam, messze vannak a nagyszüleim, most meg méginkább. Hál ég, mást még nem kell látogatni, és a közeljövõbe ne is kelljen. Ha meg velem történik valami... Itt vagyok a világvégén, innen hazajutni, ráadásul, ha az ember már magatehetetlen fekszik egy tepsiben, nehéz. És drága. Egyszer egy kollegám szülõje külföldi látogatás közben kapott infarktust, nem volt biztosításuk, rengeteg összeg volt a hazaszállítás, ami ráadásul sok papirmunkával sokáig is tartott. Mi van azzal, aki dolgozni megy külföldre, neki még utasbiztosítás sem köthetõ? Ott temetik el, ahol a rokonai nem tudják látogatni? Na igen, a temetõ, a halottak napja már nem azokról szól, akik ott vannak, hanem akik még nincsenek. Magunk boldogsága, megnyugtatása és a szerettekre emlékezés miatt megyünk temetõbe. Én nem merek oda menni. Szeretnék még egy jó ideig távol maradni tõle, leszünk majd ott úgyis eleget.

Ez a temetõbe járás valahogy felkészülés az elkerülhetetlenre. Kérdés, hogy fel lehet-e rá készülni. De jó annak, aki hisz a feltámadásban. De jó annak, aki hisz az újjászületésben. De ha van újjászületés, hogy gyõzõdhetnék meg róla? Hogy nyugtassam meg magam, hogy nincs mitõl félni, majd újra kezdem máshol, és akkor majd máshogyan csinálom? Mi értelme van ennek a gondolatnak, ha tudom, hogy az újjászületés után sem fogok emlékezni az elõzõ életemre, az elõzõ életemben elkövetett hibákra?

Akik az újjászületésben hisznek, hisznek abban is, hogy a lélek körforgása egyszer véget ér, a tudat majd eléri a legmagasabb szintet, s utána már nem kell majd újra születni. De akkor az elõzõ szinteken lévõket ki fogja tanítani, ki fogja vezetni? Nem pocsékolás az hogy a legtisztább, legmagasabb szintet elérõ lélek kivonódik a világból?

Ejh, nagyon nem bánnám, ha valaki elmagyarázná, hogyis van ez az újjászületés, hogy hinni tudjak benne, mert akkor talán nem félnék a haláltól, a betegségektõl, az öregedéstõl, az idõnként felépõ bordaközi szúrástól, a kimaradó szívritmustól, meg mindentõl, ami megijeszt.

Vannak módszereim a probléma kezelésére, de ezek tüneti kezelések. Az egyik az, hogy arra gondolok, most csak ideges vagyok, azért fáj. Vagy hogy a szervezetem így akar jelezni, csináljak valami mást, pihenjek, fogyjak, mozogjak. Vagy végszükség esetén beveszek egy nyugtatót, vagy savlekötõt, vagy szívritmusszabályozót, s elmúlik. Máskor arra gondolok, hogy erõs vagyok és fiatal, sok dolgom van elintézetlen, még nem lehet itt a vég. Vagy arra, hogy ha itt a vége, akkor rajta, állok elébe, utána fájni már nem fog. Csak nektek. Vagyis a legközelebbieknek. Na de azt várni, amitõl a legjobban félek... ez abszurd. S mi van, ha bevonzom? Jó, tudom, a bevonzáshoz érzelmileg is kötõdni kellene. De az undor, a gyûlölet, a tagadás nem érzelmi, bár negatív érzelmi kötõdés? És ha el is múlik a pillanatnyi bajom, a félelem megmarad. Mint a feketemacska után. De ha tudnám, hogy majd egyszer újra kezdhetek mindent... Akkor talán nem aggódnék.

Egyszer a rádióban hallottam, Polcz Alaine halála környékén, hogy még a mélyen vallásosak, még a halálos ágyukon is félnek a végtõl. Akkor ki és hogy tudna megnyugtatni engem? És én hogyan tudnék a saját félelmeimmel bírkózva megnyugtatni másokat?

S aki kimegy a temetõbe, hogy tudja megnyugtatni magát, hogy tudja elhessegetni a vég elõrevetített képét, a sirfeliratot a saját nevével?

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

muszáj neki kivonulni a világból,
a megvilágosodottnak, nem előtte,
hanem utána, éppen azért, hogy
másnak is esélyt adjon arra,
hogy a maga módján
világosodjék meg-
vagy nem.

Vera Linn írta...

Elővettem és újraolvastam.

II.
Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
és elmorzsoltam rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
III.
hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nékem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.
...
XLIV.
De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek
Armand fiam mellé testem porát:
ott szeretnék pihenni, hol a rétek
benőnek már a korhadt lécen át
a sírdombokra: a temető szélén,
s ott nézném, mint fáradt, vén szerető,
amint az évekkel lassan és békén
a búzaföldbe vész a temető.
XLV.
Meg aztán a kocsma sincs onnan messze,
hol jó bornál egy kis kvartett zenél
gonosz nótákat minden nyári este,
s daluk botrányos szövegét a szél
a zöld sírokig hozza el magával.
Ne szóljatok meg: ki tudja, halott
szívem egy csendes májuséjszakában
talán meghallja még a dallamot.
...
XLVIII.
S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.
(A testamentum - Villon balladái)